Blogbazár
A keszthelyi köz szolgálója – Mérei Ignác
Mérei Ignác nem volt Keszthely szülötte, ám mégis ő az, aki számomra az egyik „igazi, igaz keszthelyi”. Bár a gyökerei homályba vésznek, munkássága nagyon is a jelen emlékezetének szól. Nevét, érdemeit lehet radírozni, marginalizálni, de a szellemi örökségét, melyet itt hagyott nekünk a csodálatos kiadványaiban, képeslapjaiban, évtizedeken keresztül működtetetett helyi újságjában, mindig lesz majd valaki, aki újra és újra felfedezi.
Mérei nélkül a „Balaton fővárosa” jóval szegényebb lenne
És szegényebb a jelenben az emlékezete nélkül. (Én mondjuk egy róla elnevezett sajtódíjat alapítanék, de belátom, sem a kor, sem a hely nem alkalmas erre.) A Mérei által évtizedekig kiadott Keszthelyi Hírlap, ma is példa lehet(ne) arra, hogyan kell egy helyi újságot tisztességesen, objektíven, hitelesen szerkeszteni. Talán nem véletlen, hogy évtizedeken át működött a lap, miközben más vidéki sajtóorgánumok sorra dőltek be. Mérei lapjában az országos politikát illetően konzekvensen csak a tényekre fókuszált, nem pártoskodott, ellenben ami a városra és lakóira vonatkozó ügy volt, arra kiemelten odafigyelt. Hosszú munkássága alatt, talán egyszer akadt vitája a közzel, de annak a kiadói tevékenységéhez semmi köze nem volt: boltja kirakatában szerencsesorsjegyet reklámozott meglehetősen provokatívan, és lett is belőle kisebb botrány. Tanult belőle. Soha többet nem tett olyat mégegyszer, hogy a szerencséből és a vallásból gúnyt űzött volna.
Arra figyelt, ami összekötötte és foglalkoztatta az embereket
A helyi vasút, a telefonhálózat, az építkezések, a városszépítés, a szegények megsegítése, a kulturális élet, a helyi iparosok és kereskedők érdekeinek megóvása, a közbiztonság, a turizmus, az oktatás, az egészségügy, stb. mind kiemelt jelentőséggel bírt Mérei lapjában. Bátor volt örülni, ha a keszthelyieknek volt okuk az örömre, és bátor volt kezdeményezni, ha a település érdeke azt kívánta. Remek főszerkesztőket (pl. Csák Árpád), és jó tollú szerzőket foglalkoztatott.
Hogy Mérei tudása honnan és miből fakadt, rejtély. Valószínű, hogy a maga módján őstehetség volt; a közszolgálat igazi úttörője.
Mérei 1852 körül született Szigetváron, de 10-12 évesen már Keszthelyen élt
Arra, hogy hogyan került a városba, nem találtam magyarázatot. Hosszas kutatás után sikerült kiderítenem, kik voltak a szülei, mi volt az eredeti neve. Apját Honig (Hónig, Hőnig) Jakabnak hívták, anyját Berger Borbálának ( Babetta, Betty). Több testvére született, akik Somogyban, Baranyában és a fővárosban éltek. Ignác szabónak tanult, és az 1870-es években rőfös és úri (uri) szabóként dolgozott Keszthelyen. A „Fő utcza” 94-ben francia és angol szövetekkel, báli ruhákkal várta a vásárlóit. De ezzel a tevékenységével párhuzamosan megalapította a kiadóját 1878-ban ( a Révai testvérek bizományosaként). Elég nagy és bátor vállalkozás volt. 1881-ben magyarosította a nevét Honigról Méreire, és egy 1883-ból származó cégbejegyzés szerint ” rőfös, díszmű, papír- és könyvkereskedő” volt.
Mindezeken túl igyekezett bármivel kereskedni, amivel a ” nagyvilágot” csempészte a keszthelyiek életébe
A kor legmárkásabb illatszereitől kezdve, a szépasszonyoknak a csodakencéin át, a szeplőt eltüntető szappanokig beszerezte a legkülönlegesebb terméket, amikre igény mutatkozott. S mivel nem minden a szépség, ezért a leányregények és a magazinok mellett, a tudományos szakkönyvek sem hiányozhattak boltjának polcairól. Esze ágában sem volt azonban pihenni a babérjain, és leragadni a divatnál, a szépségápolásnál, vagy a háztartási termékeknél. Többre vágyott annál, hogy jól menő szatócs legyen. 1884-ben feleségül vette a nagy elismerésnek örvendő Neumark család lányát, az 1862-ben született Jozefát (Josefát), akit mindenki csak Pepinek hívott. Pepi szép, művelt és nagylelkű nő volt. A Neumarkok pedig Keszthely kiválóságai közé tartoztak. Pepi egyik fivérének lánya volt Magyarország első szépségkirálynője, Simon Böske. Ignác és Pepi házassága boldog és sikeres volt, erről a 25. házassági évfordulójuk megünnepléséről szóló híradás is tanúskodik. Gyermekük nem született. Gyámolították a szegényeket, önzetlenül segítették az árvákat, az elesetteket, a hadirokkantakat, az iskolákat, és mindeközben Ignác kiadója és laptulajdonosa lett a Keszthelyi Hírlapnak. Kifogyhatatlan volt az ötletekből, nyomdát vásárolt, amelyben nem csak a lapját, hanem lenyűgöző nyomatokat, képeslapokat, meghívókat, kottákat is készítettek.
Számos múzeumban megcsodálhatjuk a Mérei kiadványokat ma is,
amik nem csak a minőségük, hanem a témaválasztásuk miatt is figyelemre méltóak. A Balatonról és környékéről készült fotók nem csupán a természeti és tárgyi szépségekre fókuszáltak, hanem az emberekre, a különbözőségekre is. Az idilli képek mellett a realista látásmód is visszatükröződik az alkotásokban. A Kossuth utca 8.szám alatt élő házaspár feltehetően a saját szűkebb környezetére is büszke volt, mert megszámlálhatatlan fotót nyomtattak Keszthely belvárosáról is. Igaz, a családtagjaik, a barátaik – beleértve a Simonokat, a Hofmannokat, a Fogeleket, a Schweigereket, a Rosenbergeket, a Pollakokat – mind ezen a környéken éltek. Méreiék azonban nem csak a szépre-jóra voltak nyitottak, hanem keményen szembenéztek az élet rideg valóságával is. Az első világháború után a lap (és Mérei is) egyre többször került az antiszemiták kereszttüzébe, akik hol azt kifogásolták miért a ” zsidók nyomtatják a báli meghívókat”, hol pedig valótlanságokkal támadták őket. Perek is akadtak, de Mérei rendre megnyerte azokat.
Az öröm és a bánat körforgásában élte a házaspár a mindennapokat
1929 decemberében, Európa szépének, Simon Böskének a házassági tanúja, Mérei Ignác. Az esküvőt Budapesten tartották, amin nem igen kell csodálkozni, mert addigra Keszthelyen már egyre erősebbek lettek a zsidóellenes hangok, és a szépségkirálynőt több atrocitás érte szülővárosában. 1933-ban meghalt Festetics Tasziló, és a keszthelyi zsidóság istentisztelettel emlékezett rá. Dr. Büchler Sándor főrabbi gyászbeszédében hangsúlyozta; a zsidóság az egyik jótevőjét vesztette el. Mérei lapjában hasonló volt a nekrológ.
Mérei – aki eddigre már betöltötte a 80.èletévét -, pontosan érzékelte a fasizmus és a nácizmus egyre fenyegetőbb veszélyét.
Zalában napról napra kockázatosabb volt hírt adni zsidók- nem zsidók közti barátságról, tiszteletről, mert épp ezidőtájt szerveződött meg a régióban az első nyilaskeresztes párt, ami elsőként használta hazánkban jelképként a nyilaskeresztet. 1934-ben Zalaegerszegen megtartott alakuló ülésükön több mint ezren vettek részt.
Mérei egyre nehezebb helyzetbe került
Ő, aki egész életében a békét kereste, akinek valamennyi kiadott lapja még ma is azt üzeni, kimondhatatlanul szerette ezt a hazát -és különösképp Keszthelyt -, szembesült azzal a 30-as évek közepére, hogy őt ebben a honban nem tekintik magyarnak.
Újságját a politika ellehetetlenítette, és hogy bárki szót emelt volna Mérei mellett, nem igen találom nyomát. Egy rövidke olvasói levél van csupán 35′-ből, amiben azt kéri egy olvasó, hogy folytassa a munkáját Mérei. Pár mondat az egész, jelentéktelenül elrejtve a szavak tengerében.
Két évvel később, egy 1937-es, apróbetűs hírben az szerepelt, hogy Mérei arra kéri a kormányzó pártot, fizessék ki az elmaradt lakbért az általuk irodahelyiségként használt háza után. Nem tudom, kifizették-e neki.
Az 1938-as választásokon a szélsőjobb különösen jól, több mint 35 százalék felett szerepelt Keszthely és környékén, majd 8 parlamenti képviselő megalapította a Keresztény Nemzeti Szocialista Frontot, a keszthelyi születésű ügyvéd Maróthy (ekkor még Meisler) Károly vezetésével. Maróthy legfőbb társa és elvbarátja ebben Matolcsy Mátyás (Matolcsy György rokona) volt.
Szócsövük 1939-től a ” Pesti Újság”, melynek címlapja alján vastag betűkkel hirdették: ” Zsidó hirdetést mi nem fogadunk el.”
Zsidó kiadókról, lapokról ekkor már szó sem lehet. A zsidóságot sújtó törvények, rendeletek szaporodtak.
Mérei 1941-ben meghalt
Halálhírét csönd és közöny övezte. A keszthelyi zsidó temetőben helyezték nyugalomra. Szeretett Pepije amíg csak tehette, tàmogatta az árvákat, és a keszthelyi premontrei gimnázium jól tanuló, szegény diákjait.
Pepit több mint 800 keszthelyi sorstársával együtt Auschwitzba deportálták 1944 júniusában.
A 82 éves Mérei Ignácnét, született Neumark Jozefát, a keszthelyi szegények jótevőjét, a keszthelyi Kossuth utca 8.számú ház egykori lakóját azonnal gázba küldte Mengele. Jozefa emléktáblája a keszthelyi zsinagógában 121 másik áldozatéval együtt megtalálható.
A keszthelyi náci, Szálasi elkötelezett híve, Maróthy (Meizler) Károly 1944-45-ben előbb Németországba menekült, majd kivándorolt Argentínába, ahol Buenos Airesben békében és nyugalomban élt egészen 1964-ben bekövetkezett haláláig. Fanatikus elvbarátai azonban a háború végéig gyilkoltak. Keszthelyen 1945. január 30-án az Andrássy téren nyilvánosan agyonlőtték Frank Miklós 31 éves, keszthelyi, zsidó vallású, munkaszolgálatból megszökött gépészmérnököt. Szüleit, Frank Ernőt és Grünbaum Máriát Auschwitzban gyilkolták meg.
Fogalmam sincs, hogy Mérei Ignác hogyan adná ki mindazt, amit most elmeséltem. Azt hiszem, nyomtatna egy képet hozzá, s csak ennyi állna rajta: Emlékezz az emberre!
Szerző
