Kerítésen innen
Nyugalom, ha megszólítom, semmi rosszat nem akarok
Mostanában való igaz, hogy ha egy idegen megszólítja az embert, azok zöme ameddig ki nem derül, hogy csak segítséget, útbaigazítást kérne tőle az illető, úgy néz rá, mintha tudná, rosszban sántikál.
Szomorú
A napokban megláttam az utcán egyik kedvenc, nevezzük így, közszereplőmet. Gondoltam, gyorsan gratulálok neki legutóbbi televíziós nyilatkozatához, hozzá léptem, köszöntem és megkezdtem a dicséretét, ám ameddig ki nem derült, hogy semmi rosszat nem akarok, éppen ellenkezőleg, furcsa riadalom, távolságtartás ült az arcán, ami csak lassan engedett fel. Nem is hoznám szóba az eset, pláne nem írnék „olvasói levelet”, ha ez lett volna az első eset, amikor hasonló reakcióval szembesülök. Volt úgy is, csak azt szerettem volna megtudni, hol van a buszmegálló és kezdetben akkor is hasonló reakciót kaptam, nem egy ismert embertől, hanem a random megszólított járókelőtől.
Miért van ez, ki tudja?
Miért hisszük, hogy az „idegen” csak rosszat akarhat, miért nem vagyunk nyitottak, mi magyarok? Igen, mi magyarok, hiszen a világ boldogabbik felén, vagyis ami tőlünk nem „kipcsakék” irányába esik, az emberek zöme szinte azonnal készségesen és nyílt tekintettel néz az őt kérdező idegenre, nem úgy nálunk, de könyörgöm miért alakult ez ki éppen itt, ahol nem is olyan régen még kedves, vendégváró emberek éltek? És ne tessék nekem a „migráncsokkal” jönni, mert amit róluk megbélyegezve őket terjesztenek, arról még a kitalálója is tudja, hogy hazugság!
Szóval?????
Szerző
