Banánköztársaság
Első nap egy új munkahelyen: túléltem. Alig….
Ha valaha érezted már úgy, hogy az első napod egy új munkahelyen inkább hasonlít egy túlélőtáborra, mint egy professzionális, felnőtt emberhez méltó indulásra, akkor fogd meg a kávéd (vagy teád, vagy bármit, amit nem borítasz magadra), és dőlj hátra – ez a történet neked szól.
Egy személyes történet kínos pillanatokról, kávékrízisről és arról, miért érdemes belevágni az ismeretlenbe.
Reggeli rutin – vagyis a káosz művészete
Az egész nap már azzal kezdődött, hogy a nadrág, amit előző este olyan büszkén vasaltam, reggelre összezsugorodott. Legalábbis ez volt az első gondolatom, amikor megpróbáltam beleszuszakolni magam. (Utólag rájöttem: a mosógép nem csinált vele semmit. A pizzák viszont igen.) A busz persze pont az orrom előtt ment el, ahogy az lenni szokott, amikor az ember életében először akar pontos lenni. Mire egy másik busz végre megkegyelmezett nekem, a hónaljam alá becsúszott kávéspohár már egyenletesen áztatta az ingem elejét. Legalább illatoztam – cappuccinósan.
A „kollégák” és az ismerkedés első percei
Ahogy beléptem az irodába, megpróbáltam magabiztosnak látszani. A gond csak az volt, hogy senki nem számított rám. Komolyan. Az első öt ember úgy nézett rám, mintha pizzafutár lennék – és nem is feltétlenül várt pizzafutár.
„Te vagy az új gyakornok?”
– kérdezte egy szemüveges srác, miközben a monitora mögül kikandikált.
„Nem, én a junior projektkoordinátor vagyok.”
Csend. Pislogás. Aztán:
„Jaaa, akkor nem nekem kell tudnom rólad.”
És ezzel el is intézte.
A kávéfőző, ami kis híján megölt
Dél körül úgy éreztem, megérdemlek egy kávét. Ott álltam a céges konyhában, szemben a high-tech kávéfőzővel, ami több gombbal rendelkezett, mint egy űrsikló vezérlőpultja. Nyomtam egy gombot. Semmi. Még egyet. Zúgás. Gőz. Sipolás. Pánik. Már majdnem hívtam a tűzoltókat, amikor egy kolléga odalépett, és lazán megnyomta az egyetlen gombot, amit eddig valami rejtélyes okból nem próbáltam.
„Ez a főgomb,”
mondta, mintha épp a Matrix titkait osztaná meg velem.
„Hívhatsz kávépápának.”
És elviharzott.
Ebédszünet vagy vezérigazgatói megsértés
Mivel még nem tudtam, hol ebédel a normális ember ebben a cégnél, leültem a parkolóban egy árnyékos kartondobozra. Nem tudtam, hogy az a cégvezér személyes helye. Azt sem tudtam, hogy a dobozban egy száz darabos, limitált kiadású irodai egérkészlet lapul, amit épp külföldre szállítanak. Én csak jól akartam lakni egy sonkás szendviccsel. Bűntelenül.
A meeting, ahol a humorom majdnem kirúgatott
Délután meeting. Ülünk egy tárgyalóban, ahol mindenki olyan csendes volt, mintha épp valaki temetésén lennénk. Én, friss hús, feszengve próbáltam oldani a hangulatot, így megkérdeztem:
„Ez itt mindig ilyen csendes halotti tor, vagy most van csak stratégiai szünet?”
Hárman felnevettek. Egy valaki felkapta a fejét:
„Én vagyok a HR vezető.”
Kellemes.
A nap vége – és a meglepő tanulság
Hazafelé a buszon (ami természetesen késett), azon gondolkodtam, vajon túlélem-e a második napot is. Kínos voltam. Túl lelkes. Túl hangos. Túl sokat beszéltem a cicámról egy random kollégának, aki utóbb a pénzügyi igazgatónak bizonyult.
De mégis – éltem. Túléltem. És nevettek. Velem, remélem. (Bár lehet, hogy rajtam, de ez részletkérdés.)
A végszó – mielőtt megint kávét öntök magamra
Megtanultam valamit: néha a legkínosabb pillanatok visznek előre. Néha nem baj, ha nem tökéletesen indul valami. Mert az újdonságban ott rejlik a fejlődés – és a jó történet.
Szóval: ha azon gondolkodsz, érdemes-e új dolgokat kipróbálni, akkor igen. Még ha közben kicsit le is forráz a kávéfőző.
<< Olvassa cikkeinket a Facebookon, az Instagramon, a Linkedinen, a Truth-on és a Google hírei között is! >>
