Banánköztársaság
A túlélés receptje, avagy találj segget, amit nyalni tudsz
Sok évvel ezelőtt találkoztam egy hölggyel, Elvira – így hívták. Túl a nyolcvanon is maga volt a femme fatale. Illatos szivart szívott, a pálinkát könnyed mozdulattal hörpintette, és a tekintete huncut kajánsággal figyelte a társaságában lévőket. Csipke blúza, selyem szoknyája, olyan elegánsan simult rá, mintha valamelyik divatházat képviselte volna.
A látszat kalandos sorsot takart
Azt kérdezd aranyom, hogyan éltem túl, hogy volt az őseim közt paraszt is, sváb is, meg zsidó is, én meg egy ideig bárcás voltam – mondta, amikor azt firtattam, mi a titka, hogy olyan ragyogóan néz ki, hogy minimum 20 évet letagadhatna.
Nos aranyom, a titok egyszerű. Mindig találtam segget, amit nyalni tudtam. De mindennek ára van. Se kutyám, se macskám. Senki sem fog emlékezni rám. Feláldoztam mindent és mindenkit, hogy jó életem legyen. Lett. De már öreg vagyok, a temetésem is elintéztem. Legtöbbször egyedül vagyok, és várom a halált. Megváltás lesz.
Elvira – így hívták a hölgyet – már rég halott.
De lám, tévedett… mert nekem ezen a napon pont ő jutott az eszembe…
Szerző
