„Megvonaglott a szívem.” – Nincs új a nap alatt 29.

Most, hogy Orbán kultúrmamelukjai meghirdették, hogy új kulturális mércére van szükség, és új kánont kell bevezetni (ha másképp nem megy, hát rendeletileg kinevezett művészóriásokkal), újból időszerűvé vált egy 2012-ben Hoffmann Rózsa emberminisztériumi államtitkárnak írt segélykérő levél.

Tisztelt Hoffmann Rózsa!

Mint a nemzeti okosság intézményes ügyeinek legilletékesebbjéhez fordulok Önhöz, hogy segítsen, vagy jelöljön ki még illetékesebbet, aki segíteni tud. Szeretném unokáimat megismertetni Tormay Cécile munkásságával, és kissé zavarban vagyok az esztétikai minősítéssel. Hogy felelősségteljes munkáját segítsem, nem maradok az általánosságoknál, itt van rögtön néhány konkrét példa, amelynél Mikszáthon, Móriczon, Illyésen, Déryn, Esterházyn és Nádason pallérozott ízlésem csődöt mondott.

Íme az idézetek:

„Megvonaglott a szívem.”

„A hajam alól hideg borzadás szaladt alá a nyakamon.”

„Verejtékes csendben kongott végig a sötét ige az országon…”

„A megmérgezett város fátyolon át vetette bele képét a folyóba, és megmérgezte a vizet.” „Vad, kétségbeesett segélykiáltás fuldokolt szüntelenül a mellemben…”

Hideg borzadás szalad alá a nyakamon,

ha arra gondolok, hogy unokáim majd megkérdezik, hogy hol verejtékezik a csend, amiben a sötét igék szoktak végigkongani az országon. Van talán a csendnek hóna, aminek az alján verejtékezik? Vagy valahol másutt csurog róla?

Vagy a másik: azt még meg tudom magyarázni nekik, hogy ha egy mérgezett valami, legyen az város, belekerül a vízbe, akkor a víz is mérgezett lesz. De mit mondjak, ha rákérdeznek: igaz ez a mérgezéses eset akkor is, ha nem a város esik a vízbe, hanem csak a képe, ráadásul az is fátyolba csomagolva?

Nem folytatom, az okosság hivatalból fölkent főpapnőjeként nyilván ennyiből is érti esztétikai problémámat.

Van azonban más nehézségem is.

A hölgy – enyhén szólva – nem szereti a melósokat, nem szereti a zsidókat, nem szereti a köztársaságot. Szereti viszont a királyságot, a királyokat és a főnemeseket. Namármost, én már a gyerekeimet is ennél egy fokkal demokratikusabb szellemben neveltem, és ők ezt próbálják átadni unokáimnak is. Ezért aztán komoly gondot okoz nekem, hogyan magyarázzam meg nekik az író néni alábbi mondatait úgy, hogy a nénit is megszeressék, de azért nyiladozó demokratikus érzelmeik se sérüljenek:

„A villamoson munkások ültek. Szemközt, egy nehéz durva arcból két rosszindulatú szem meredt reám.”

Vagy:

„Hirtelenül felrémlik az az ember, aki letaszított a villamosról. Két fülével vitorlázik a feje a levegőn át. Az orra kifröccsen az arca közepéből, és a szája nyílik és ordítja: »Éljen a köztársaság!« A Parlament kupolacsarnoka tele volt ilyen szájjal, puha, lompos férfiajkak, fodros női szájak, ezek kiáltották ki Magyarország számára: a köztársaságot.”

Persze tudom, hogy nem foglalkozhat személyesen minden egyes kérelmezővel, de mivel Cécile néni a NAT-ba tart, talán érdemes lenne megbízni valami fideszközeli esztétika kft.-t központi irányelvek kidolgozásával. Esetleg pályázatot lehetne kiírni „Megmagyarázni a megmagyarázhatatlant” jeligével.

Bízva mihamarabbi segítségében

Üdvözlettel

Andor Mihály

(Galamus, 2012. június 30.)

Hoffmann Rózsa még mindig saját hibái foglya

Bajban a Hoffmann Rózsa – Novák Katalin duó