Kerítésen innen
Főpolgármestert és hekkadót Balatonra!
A Balatoni Kör alapító szóvivője, Kardos Gábor újságíró, filozófus, borász bejelentette, hogy hekkadót vetne ki a szezonális retróbüfékre és a nagy nyári rendezvényekre. Régóta dédelgetett ötlete az is, hogy főpolgármester kellene a Balatonnak.
Balatoni kör
A tóparti vendéglátósokból és borászokból néhány éve alakult Balatoni Kör többek között néhány hiánypótló régiós megmozdulás szervezésével (A Balaton Napja, téli átcsúszás), vagy éppen az első régiós bormárka bevezetésével vetette észre magát a közelmúltban. A társaság alapító-szóvivője, Kardos Gábor újságíró, filozófus, borász évek óta hangoztatja szakmai körökben „reformgondolatait”, amelyekből egy csokornyit nemrég a nyilvánosság elé tárt az Azonnali.hu-n.
Íme, csokorba szedve Kardos tabudöntögetőnek is nevezhető elgondolásai:
- 1. A 365 milliárdos Balaton-fejlesztési keret rutin régiófinanszírozás, a balatoni vendéglátás sürgető átalakítását nem oldja meg.
- 2. Központi akarat híján a régióból kivitt milliárdokból hekkadóval/Balaton-adóval lehetne helyben tartani egy jelentős részt.
- 3. Nem a balatoni vendéglátás kétarcú, hanem a vendégkör, a társadalom szakad egyre jobban ketté Magyarországon – Léztezik a „jobban teljesít”-szlogen igazságát alátámasztó gazdag, sőt egyre gyarapodó réteg, de nagyon sokan vannak a hűtőtáskás nyaralók, és azok is, akik el sem jutnak nyaralni.
De, kik is fizessék a hekkadót? Szebb nevén Balaton-adót?
„A csak nyáron üzletet működtető szezonális vállalkozások és a nagyrendezvények szervezői fizetnék”
– válaszolt a Szabad Pécs megkeresésére Kardos Gábor.
A Balaton Kör szóvivője szerint ugyanis a mennyei mannaként emlegetett 365 milliárdos Balaton-fejlesztési keret minimum egy nagyságrenddel kisebb a szerkezetátalakításhoz valójában szükséges összegnél, nem beszélve arról, hogy nagyjában-egészében rutin régiófinanszírozás. Olyan, mintha egy vendéglős azt mondaná, hogy a szalvéta- és WC-papírvásárlás stratégiai beruházás”.
Kardos szerint
„amennyiben nincs központi szándék és ahhoz mérhető állami büdzsé, amivel egykor létrehozták a Kádár-kori tömegturizmus egész infrastruktúráját – ami ma korszerűsítésre, teljes átalakításra szorul –, akkor az a megoldás marad, hogy azokkal fizettessük meg az átállás költségeit (vagyis egy százmilliárd forint nagyságrendű pályázat forrását), akik haszonélvezői a rosszul működő balatoni vendéglátásnak.
A hekkadót vagy Balaton-adót avagy giccsadót, nevezzük bárhogy, teljes egészében a büfé- és szálláskínálat javítására kellene fordítani. Tehát a zömmel szezonális retróbüfék és a zimmer feriknek titulált fizetővendéglátók is pályázhatnának, azok, akik meg akarnak újulni. Ösztönözni is lehetne őket; helyi termékek kínálása, vagy például fél éven át tartó üzemeltetés esetén mondjuk csak a harmadát kéne fizetni a Balaton-adónak”.
A Balatoni Kör szóvivője a diszkókat,
nagy nyári rendezvényeket is az adófizetésre kötelezett körbe sorolná, a legtöbb pénzt ezek viszik el a régióból. Ők a Balatont márkanévként használják, de úgy, hogy a haszon java részéből semmit sem lát a régió. Kardos ezért úgy képzeli, hogy a szezonnyújtásra, illetve szezonfüggetlen kínálat kialakítására szánt források elosztását régiós szinten döntenék el „és nem pedig helyi, vagy központi mutyival”.
Kardos Gábor arról is ír átfogó elemző cikkében, hogy a médiában egyszerre jelenik meg a Balaton a gasztroforradalom jó példájaként, s a vendégeket lehúzó, munkaerőhiánnyal küzdő vendéglátás példájaként. „Nem csak a Balaton helyzetére jellemző ez a skizofrén kettősség, hanem a magyar társadalom és az ország kettősségére, pontosabban kettészakadására – írja. – A vita pont azért olyan indulatos, mert mindegyik fél a saját tapasztalatait írja le, de a társadalom egyik fele már egészen más világban mozog, más közegben él, mint a másik. Nemcsak beszélgetni nem szoktak és nem tudnak már egymással, de találkozni sem szoktak sehol. Éttermekben és szállodákban biztos nem. Akiknek a 600 forintos lángos is megfizethetetlen, azok nem egyszerűen az újhullámos éttermekbe nem járnak, hanem többnyire egyáltalán nem járnak már semmilyen étterembe. A strandbüfé helyett is inkább hűtőládában viszik a kaját maguknak a strandra.
Vagy nyaralni sem jutnak el.
Nem csak a mélyszegénységben élők; több millió ember van már abban a helyzetben, hogy a nyaralás is necces nekik. A társadalom már annyira kettévált, mintha az „elit” egy előjogokkal körülkerített VIP Hungary-ban élne, a plebs meg kint az összehányt sörpados újkádári valóban”.
Úgy véli, hiába ajánl 400 jó helyet a Magyar Konyha gasztrokalauza, ha van 400 nagyon középszerű és legalább ennyi kimondottan gyenge hely is a nagy nyári csúcsban.
„Ráadásul a vendégek nagy többsége az utóbbiakat látogatja, mert azok „olcsóbbak”
– ami legalább annyira a társadalmi igényesség problémája. Olcsó lángos vagy akármi alatt máig nem a jó ár-érték arányút értik, hanem olyan vacak tömegterméket, amiért egy fillért is kár kiadni (mivel értéktelen, sőt egészségkárosító, tulajdonképpen drágának kéne minősíteni, nem olcsónak). Inkább megveszik az ehetetlen verziót, csak ne kelljen ötven forinttal többet se kiadni valami ehetőért. Vagy százzal többet a jóért…
A probléma nem anyagi, hanem kulturális természetű.
Ugyanaz a jól kereső vállalkozó, aki külföldön, tengerpartokon járva megadja a módját, itthon úgy érzi, hogy alanyi jogon jár neki a kádári proliretró és a hazugságba panírozott „balatoni” hekk a strandbüfékben, amire szocializálódott gyerekkora óta. Miszerint ez az olcsó igénytelenség volna „a balatoni nyár”.
Szerző
