Az utolsó mohikán – interjú Lőte Attilával

Az alábbi interjú tíz esztendeje készült Lőte Attilával, aki nemrégiben lett 85 éves, és akiről kiderült, hogy nemcsak kiváló színész, de – mint az alábbi sorok bizonyítják – jó tollú író is.

„Halkan, az árnyékban is lehet gazdagítani a lelket”

„Van mire emlékezni. 1973-ban Jászai Mari-díj. 1994-ben nyugdíj. Jelenleg öt szerepet játszom a Madách Színházban. Azt hiszem, ma is munkálkodik bennem valamiféle ellentmondás. Néha úgy érzem, ki kell egyeznem a múló idővel, sorsommal. Nem kell mindig hangoskodni, alkotó lázban égni, harcolni képzelt hegemóniákért.

Halkan, az árnyékban is lehet gazdagítani, gyarapítani a lelket, csöndben figyelni, és megérteni a világot, az embereket, a folyamatokat és változásokat. Néha úgy érzem, volna még erőm nagy feladatok megoldására. De hát végül is az ember, a színész teszi a dolgát, és ha néha sikerül valami igazat, valami hiteleset létrehozni az életben és a színpadon – az egy kis boldogságot is ad –, mert ami az emberben visszamarad – az viszi előre.”

– A Napút című évkönyvben megjelent gondolatokat akár egy főfoglalkozású író is papírra vethette volna, ám ezek a mondatok Lőte Attila színművész sajátjai.

– Régóta írogatok. Már fiatal koromban is gyakran megtettem. Jelent meg írásom Domján Editről, Márkus Lászlóról, Ádám Ottóról és Vámos Lászlóról is. Most a saját életemmel, múltammal, emlékeimmel, nagy és felejthetetlen partnereimmel foglalkozom. Ezeket szeretném egy könyvben összefoglalni, amihez nagy segítség, hogy édesanyám – az anyák jó szokásához híven – mindent összegyűjtött, ami rólam megjelent.

Egy  szomorú, de örök igazság

– Azt olvastam egy nyilatkozatában, hogy kisgyermek kora óta mindig volt példaképe.

– Az életkoromnak megfelelően mindig más és más. De valójában – ha úgy tetszik, tudat alatt – az igazi példakép az édesapám volt, aki vidéki orvosként köztiszteletnek és közszeretetnek örvendett. Tudja, mi ketten, a húgommal, eltértünk a családi tradíciótól, hiszen nekünk a nagyapánk is orvos volt – méghozzá nem is akármilyen! Egyetemi tanárként oktatott Kolozsvárott, majd Szegeden, Bécsben pedig Kochhal együtt dolgozott a veszettség elleni szérumon.

– Ilyen hagyományok mellett óhatatlan a kérdés: mit szóltak a szülei, amikor megtudták, hogy színész lesz, ahelyett, hogy valamilyen „tisztes polgári foglalkozást” választana?

– Édesanyámnak voltak művészi ambíciói, így hát nem bánta – sőt, támogatta –, hogy színész legyek. Már 7-8 évesen fölléptem a Bányászkörben, aztán szavalóversenyeket nyertem a gimnáziumban, és kamaszként Liliomfi voltam. A húgom – Enikő – zongoraművész lett, és a Zeneakadémia docense. Édesanyám pressziójára kerültem lakóhelyünkről – Várpalotáról – Budapestre, a Lónyay utcai gimnáziumba. Az utolsó latinos osztályban végeztem.

Mikor némi sanda kárörvendéssel arról faggatom, tud-e még valamit abból a latinból, hosszas latin nyelvű szavalásba kezd, majd mikor már kellően elkápráztatott, még megtoldja egy latin mondással, amit rögtön le is fordít: „Amíg szerencsés vagy, sok barátod van, ha jönnek a felhők, egyedül leszel”.

– Ez sajnos örök igazság. Ön is megtapasztalta?

– Mostanában velem is előfordult.

Básti Lajos, a  példakép

– Rögtön fölvették a főiskolára?

– Első alkalommal nem, így egy évig dolgoztam, majd ismét jelentkeztem. Addigra úgy látszik tehetséges lettem, mert fölvettek. 48-an kezdtünk és öten – Garas Dezső, Harkányi Endre, Medgyessy Mária, Láng József és jómagam – végeztünk Pártos Géza osztályában. Ennek már ötven esztendeje. És 48 éve vagyok a Madách Színház tagja. Sőt, Zenthe Ferenc halála óta én vagyok a régi madáchosok utolsó mohikánja.

– Említette, hogy mindig volt példaképe, de az igazi gyakorlatilag az édesapja volt. Gondolom, színészként azért a szakmából is akadt valaki.

– Hogyne! Básti Lajos.

Lőte Attila készült. Elővesz egy gépelt oldalt, és fölolvas egy történetet, ami vele – mint főiskolással, aki először lépett föl a Nemzeti Színházban Az ember tragédiájában – és a mélységesen tisztelt tanárával és darab-beli partnerével, Básti Lajossal esett meg. Amikor az egykori csodálatos színészt idézi, szinte magam előtt látom az arcát, megelevenedik lénye, egyénisége, és ugyan más a hangszín, de mégis: mintha az ő hangját hallanám… Aztán ismét Lőte Attila lesz, és még megjegyzi:

– Nagy élmény volt, hogy megkaptam Dürrenmatt Búcsúkeringőjében ugyanazt a szerepet, ami annak idején az övé volt.

Csehov figuráit megformálni igazi kihívás

– Fiatalon játszott hősöket, szerelmeseket, később karaktereket, játszott klasszikus és modern darabban, drámában és zenés vígjátékban. Nehéz lenne olyan írót találni, akinek valamelyik alakját ne formálta volna meg. Ki a legkedvesebb szerzője?

– Csehov. Az ő figuráit megformálni igazi kihívás. Szerencsésnek mondhatom magam, mert sok drámájában játszhattam. A Cseresnyéskertben például Gajevet és Trofimovot is.

– Annak idején sokat szinkronizált.

Most már jóval ritkábban hívnak. Voltam magyar hangja Maximilian Schellnek és Marcello Mastroianninak, meg a Hamu és gyémántban a fiatalon elhunyt, nagyon tehetséges lengyel színésznek, Zbigniew Cybulskinak

– Árulja el, mit tart a legjobb tulajdonságának?

– Nem vagyok irigy. Szívesen beülök a nézőtérre megnézni egy-egy kollégát, és – nem szégyellem – képes vagyok elérzékenyülni a jó alakítás láttán. Várjon csak! Azért ez így mégsem teljes! Hogy őszinte legyek, azokat – különösen Darvas Ivánt és Huszti Pétert – mégiscsak irigylem, akik igazán nagyot alakítottak – írásművészetükkel is.