A cipollaság árnyékában

Évekkel ezelőtt készült az alábbi interjú Mácsai Pál Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész-rendezővel, érdemes művésszel, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjával. Most azért elevenítjük föl ezt a beszélgetést, mert a művész mondandója a mai olvasó számára is elgondolkodtató napi aktualitást jelent.

Hihetetlenül udvariasan tud nemet mondani. Mintha különórákon képezte volna erre magát. Bizonyos kérdéseknél elzárkózik a válaszadás elől, mert úgy tartja, van a művész, akinek színpadi alakításai, esetleg az egyes szerepekkel kapcsolatos gondolatai a nagyközönségre tartoznak, s van a családban élő magánember, aki a publikumtól lehetőleg teljesen távol tartja magát.

Ám tulajdonképpen csak a felszínen. Hiszen igazán azok a színészek hitelesek, azokat fogadja szívébe és tartja nagyra a közönség, akik képesek saját érzéseiket, gondolataikat lepucérítva a nyilvánosság elé tárni: – Nézzétek, ilyen vagyok, ez van belül! Juhász Gyula szerint „A színészet izom- és idegmunka. Aki még a lelkét is beleadja, az már nem is színész. Az már művész, aki a mulandó órákat az örökkévalósághoz igazítja.” Valami ehhez hasonlót érzett az ember akkor, amikor Mácsai Pál tolmácsolásában láthatta a Komédium Színházban az Azt meséld el, Pista! című Örkény-összeállítást.

– Ez Örkény István győzelme, nem az enyém – mondja, majd hozzáteszi: – Ne higgyen álszerénynek, nem vagyok az. Örkény minden mondata, szava mögött gondolat van. Én ezeket legföljebb jól tolmácsoltam.

– Nem is akármennyire, hiszen manapság a színházak mindenféle látványossággal csalogatják a nézőt, ön pedig egymagában ül a színpad közepén, egy széken, és mesél.

– Elismerem, ilyesmihez valóban kell némi bátorság, de mint mondtam, a siker elsősorban az íróé.

– Intellektuális színésznek mondják. Annak tartja magát?

– Nem igazán. Szívem szerint az lenne a jó, ha nem férnék bele semmiféle skatulyába. Sőt, igazából azt szeretném, ha nem ilyen kép alakult volna ki rólam.

– Miért? Hiszen már az alkata is ezt sugallja. Ráadásul olyan szerepeket játszott, mint Shakespeare Rómeója, Moliere Sylvestere a Scapin furfangjaiból, vagy Dürrenmatt János királyából Pembroke. Ezek már régebbi alakítások. Harmadéves főiskolásként alakította Rómeót, s ezt tartják a nagy kiugrásának. A másik kettőre pedig az önmagával rendszerint elégedetlen művész is viszonylag szívesen emlékezik. Az újabbak közül például Salieri, Cipolla aratott osztatlan elismerést a Madách Színházban, ahol egyre több zenés darab kerül műsorra.

– Készült egy felmérés arról, hogy a Madáchot látogató közönségből hányan ülnek be drámára vagy tragédiára, amelyekben általában én is játszom. Arányuk egy-két százalék, s én örülök, hogy ezek a nézők rám is kíváncsiak. Ami pedig a közönség könnyed szórakozási igényét illeti, nekem nincs műfaji sznobizmusom, csak minőségi, s ebbe beleértem a saját előadásaimat is. Szerencsés vagyok, mert játszhatom, s a szerepekkel kapcsolatosan nem kell kompromisszumokat kötnöm. Ezért hálás vagyok. Sok kitűnő feladatot köszönhetek a Madáchnak, s jól megvagyok az intézmény Janus arcúságával is mindaddig, amíg én a saját arcomat viselhetem.

– Az előbb említettük a Mario és a varázsló Cipolláját, ami néhány évtizede Latinovits Zoltán talán legfelejthetetlenebb alakítása volt. Nem nyomasztotta ez a tudat?

– Egyáltalán nem. Tudtam, hogy én úgyis egészen más leszek, bár biztosan nem olyan jó, mint ő volt. De azóta eltelt 35 év, s fölnőtt egy új generáció.

– Azért árulja el, miért vágott bele. Bizonyára tudta, hogy óhatatlan lesz az összehasonlítgatás.

– Volt is ilyen, de nem foglalkoztam vele. Mindössze arról van szó, hogy Kolos István rendezőnek mondanivalója volt ezzel az előadással, és úgy gondolta, hogy az elképzelését én tudom megvalósítani. Arról akartunk beszélni, hogy Cipolla nem valami rajtunk kívülálló jelenség. Bárkiből lehet Cipolla. Az elembertelenedett társadalom ugyanis kiválthatja a cipollaságot.

– A színházak ebben az anyagiassá vált világban egyre nagyobb súlyt kénytelenek fektetni a közönségcsalogatásra, a minél nagyobb bevételre, s ez bizony meghatározza a repertoárt is.

– Az ördög a részletekben lakik. Vagyis szerintem minden műfajra vevő a néző, ha jó az előadás. A drámairodalom sokkal tágabb, mint amennyit merítünk belőle. Azt hiszem, kissé mereven gondolkodnak a teátrumok vezetői.

– A zenés darabokról jut eszembe: volt egy önálló nagylemeze, amelyen saját szövegét énekelte, Bornai Tibor zenéjére. Ezek szerint, akár musicalekben is játszhatna.

– Nem tudok úgy énekelni, ahogy az elvárható lenne egy musicalben. Ezért csakis olyankor fakadok dalra, ha személyes mondanivalóm van. Akkor volt. Elmondtam Bornainak a dalok témáit, ő megírta a zenét, s ezek után én a dalszövegeket.

– Foglalkoztatja egyébként is az írás gondolata? 

– Nagyon tisztelem a betűt, a papírra vetett gondolatokat. Lehet, hogy nekem, mint szerzőnek tetszene a művem, de sajnos, az ízlésem jobb, mint az íráskészségem.

– Sokat olvas?

– Igen. S nemcsak kedvtelésből, hanem mert rendezek is. Így tehát állandóan kutatok, keresem a jó, érdekes műveket. De hadd tegyem hozzá: azért nekem a színház a legfontosabb.

– Mióta a kultúráról egyértelműen bebizonyosodott, hogy akár tetszik, akár nem, bizony keményen áru, mintha egyre inkább felszínesség jellemezné a színházakat.

– A színházak – ha néha nem is látszik – küzdenek ez ellen. Amiről beszél, az a televíziókban érhető tetten – néha egészen perverz formában is. A színház egy sajátos lelki jelenség jegyében jött létre évezredekkel ezelőtt, és a jelenséget átvette tőle a film is. Ez a katarzis. Ha vége a történetnek, a néző ezt a csak itt átélhető lelkiállapotot érzi, ami egyfajta beteljesedés, kielégülés. Nos, az egyik kereskedelmi csatorna rendszeresen levágja a filmek végét, hogy néhány reklámmásodperchez jusson. Magyarán: eladja a néző katarzisát. Undorító. Aki kitalálta, az tolvaj, és ennek megfelelően, büntetést érdemel. Ez az igazi züllés, s nem az, ha egy színház kétségbeesésében túl sok vígjátékot tűz műsorára.

– Egészen meglepett. Olyan higgadt, nyugodt, udvarias ember, hogy nem feltételeztem volna önről egy ilyen erőteljes kirohanást.

– Nekem nem tűnt föl, hogy különösebben udvarias lennék. Különben is, ha vélt vagy valódi jótulajdonságaimról van szó, én inkább következetes szeretnék lenni. Remélem, hogy a kollégák ezt értékelték, amikor a Színházi Társaság vezetőségválasztó közgyűlésén én kaptam a legtöbb szavazatot. Talán azért, mert igyekszem azt mondani, amit gondolok, s azt csinálni, amit mondok. Ami pedig a nyugodtságot illeti, téved. Nyugtalan, türelmetlen, izgő-mozgó sajtkukac vagyok.

– Sok – egyébként kiváló színész – egy idő után gyakran modorossá válik. Észreveszi ezt valaki önmagán? S ha igen, mit tud tenni ellene?

– Minden azon múlik, hogy a művész hajlandó-e azonosulni az eljátszandó figurával, vagy csak külsőségekkel operál. Magyarul: hajlandó-e megmutatni önmagát belülről, azt a személyiséget, aki csakis ő.

– Ha ennyire képes kitárulkozni, akkor minden bizonnyal könnyen barátkozó ember.

– Megint téved. A színpadon ugyan igyekszem föltárni a bensőmet, de a civil életben kevés barátom van, s nagyobb részük régi kapcsolat, még a középiskolából.

– Tudom, hogy nem szereti, sőt, élénken tiltakozik ellene, de most egy ici-picit áttévedtünk a magánszférába. Ha már itt tartunk, legalább annyit áruljon el, mi az, ami az olvasáson kívül még rendszeres az amúgy szakmai ártalom folytán teljességgel rendszertelen életében?

– A napi harminc perces torna. Ebben van súlyemelés, relaxáció és különféle jógaelemek is. Nélküle egyszerűen rosszul érzem magam.

– Sok művésznek van kutyája. Önnek mikor lesz?

– Ha jót akarok egy kutyának, akkor tiszta szívvel csak azt kívánhatom neki, hogy ne én legyek a gazdája. Én ugyanis túl sokat foglalkozom magammal.

– A színészektől mindig megkérdezik, hogy ugye azóta erre a pályára készül, mióta megtanult beszélni. Szóval?

– Orvos akartam lenni, s a mai napig nem tudom, miért döntöttem végül másként. Sokszor, sok mindent mondtam már erről, de az az igazság, hogy egyszerűen érzéki választás volt. Szerelmes lettem a színészetbe.

– Mindezek után, szeretném tudni, hogy érzi magát a világban.

– Megvagyok, amíg egyensúlyt sikerül tartanom a vágyaim és a lehetőségeim között. A világot sok szempontból nem szeretem, de a világ nem is arra való, hogy szeressük. Van, amikor meg akarjuk változtatni, van, hogy el akarjuk fogadni. A lényeg talán az, hogy a viszonyunk vele sose legyen merev vagy végleges. Mondhatom azt is: a hogylétemre adott válasz fordítva ugyancsak igaz. Az egyenleg tehát nulla. Lehetnék jobban is, viszont nem érzem úgy, hogy az nekem jár. De lehetnék rosszabbul is…