A különleges tanmesék mindig, minden brosúránál többet mondanak. Gondoljunk csak az egykor virágzó beat irodalom remekére, a Király-verseny című versre, amelynek végén a győztesnek átnyújtották a népet, „és a nép bőrbe volt kötve”. Ebben a magasságban jár Konok Péter meséje is.
A diktátor nagyon szerette a népeket, és a népek is nagyon szerették a diktátort. Vidám ország volt.
„Hogy szerettek engemet?”
– kérdezte egyszer a diktátor a népeket, és a népek lelkesen válaszoltak:
„Úgy szeretjük diktátor urunkat, hogy majd’ megesszük!”.
Elkeseredett nagyon a diktátor, hogy ennyire semmibe veszik! Bezzeg ő nap mint nap ette a népet – zabálta két pofára, nyammogott rajta, falatjait falatozta, még a morzsáját is összesöpörte az abroszról, felszuszogta a szájába, úgy rágcsálta. Mert ő így szerette az ő népét, mindenestül.
Na, nekiveselkedtek a népek, mert elszégyellték magukat: ha ez kell, hát ez kell, tudják ők szeretni a diktátort még jobban is! Nekiestek, mind megették. Fülét-orrát előbb, combjait, mellehúsát utána, hasaalját, tokazsírját a végén, az apró bögyörőjét meg desszertnek.
Elfogyott a diktátor hamar, mert az igazat megvallva elég picike diktátor volt, csak alulról nézve tűnt nagynak és táplálónak. Még az íze sem volt valami híres; zsíros is volt, állott is volt, rágós is volt egyszerre.
„Na”
– mondták a népek.
„Hát csak megettük, úgy szerettük; de még csak jól sem laktunk vele.”
Ott ültek a népek, a szájukat nyalogatva, diktátor nélkül, egyedül. A gyomruk korgott, a szemük kopogott, és lopva egymást kezdték méregetni.