A jelenlét isteni hatalom

Goethe mester fenti bölcsessége jut eszembe a HIVATAL sok-sok ajtajának egyike előtt, ahol bevetésre készen állok, mint egy billegő ruhafogas. Félig kinyílt táskám térdemet verdesi, karomról lecsüngő kabátom a kövezetet söpri. Két kezemben írásokkal, tervezetekkel teletömött mappákat egyensúlyozok. Igyekszem készségesen kitérni a brutális lökdösődések elől, de hiába, sodródásom közben váratlanul fennakadok egy ajtókilincsen. Velem együtt kinyílik az ajtó, s én a szemközti „Vigyázat, magasfeszültség!” feliratú vasajtóhoz csapódom. Hoppá!

A karrier megalapozása

Az ajtón kilépő ifjú titán bizonytalanul biccent felém, majd ruganyos léptekkel ellejt a férfimosdó irányába. Megakad a szemem az ajtóra szegezett új névtáblán, mely csillogva fémjelzi ifjú kollégám nevét.

„A jelenlét isteni hatalom! ” – röhög vinnyogva fülembe az öreg kópé.

Ó, ifjú barátom! Neked köszönhetem, hogy – ha némi késéssel is – majd’ tíz évi hiábavaló ténykedésem után, végre a fejembe vettem, hogy megalapozom a karrieremet.

Intézményünk folyamatos átalakulása elősegítette tervem kivitelezését. Mert nekem sürgősen kellett egy ajtó, ami csak az enyém. Van ugyan egy közös tartózkodónk egy telefonnal, de az a névtelen tömegsírral egyenlő.

Terepszemle

Többszöri terepszemlére volt szükségem a házban, amely kiismerhetetlen labirintussá változott. Szemem láttára – mint egy almát.– osztottak ketté emeleteket. A széles folyosókba keskeny folyosóvájatokat fúrtak. A két oldalon fennmaradó részből csinos, ablaktalan cellákat hasogattak ki. A tágas lépcsőfordulókba, ahol tegnap még hatalmas, ívelt ablakok nyíltak a szabadság egére, mára kétszintes raktárhelyiségeket emeltek. Természetesen csak átmenetileg.

Sajnos, igen sok tetszetős ajtó már foglaltnak bizonyult. Így többek között az elnöké, az alelnöké, a számtalan igazgatóé, lefelé egészen a portásfülkéig. Néhány hét múlva mégis rábukkantam egy szemrevaló kis ajtóra, egyenesen a lifttel szemben. Zárva. Sima felületén semmi felirat, csupán egy szám: 323. Remek! Pompás!

Névtáblák, egyéb táblák – sorozatban

AJTÓM néhány napig megfigyelésem alatt állt. De minden alkalommal zárva találtam. Hozzá kellett jutnom még a kulcshoz, hogy végre teljes jogú birtokosa lehessek. Előre begyakorolt, spontán természetességgel, üvöltve követeltem a portán a 323-as kulcsot. Csalódtam. A legcsekélyebb ellenállás nélkül elém vágták a pultra. Beírtam, aláírtam. Azonban késő estig várnom kellett, míg végre kinyithattam az ajtót. Az ünnepélyes pillanatban fejjel mentem a falnak. Szó szerint, mivel az ajtó egy téglafalra nyílt. Gyorsan visszacsuktam és kétszer is elfordítottam a kulcsot a zárban.

– Remek! Nagyszerű! Jobb, mint amit reméltem! – volt az első gondolatom, amint agyrázkódásomból magamhoz tértem.

Másnap leszereltem a lakásajtómról a névtáblámat, s még az éjjel felszereltem új helyére. Két napig be sem tettem a lábam a HÁZBA. Harmadnap, arra jártamban, kiakasztottam egy táblát a kilincsre: „Ebédelni mentem.”. Egy óra múlva kicseréltem a „Rögtön jövök”-re. Gyártottam még továbbá: „Házon kívül!, Ne zavarj!, Kopogni tessék” és ehhez hasonló táblákat. Volt, hogy csak cetliket ragasztottam rá, mint például: ezen és ezen a számon hívj. Közvetlen telefonszámomként megadtam az otthoni telefonomat. Ettől kezdve, egyre gyakrabban csörgött. Különféle értekezletekre kaptam meghívókat. Később egy nagy méretű levélszekrényt szereltem fel az ajtómra. Rengeteg postám érkezett. Ingyen és bérmentve hozzájutottam napi-, heti- és havilapjainkhoz. Háromnyelvű prospektusokat és szigorúan bizalmas tájékoztatókat szórhattam egyenesen a kukába. Hamarosan felkerülhettem a protokoll listára is, mert nevemre szóló meghívók érkeztek színház- és filmbemutatókra, tudományos szimpóziumokra, utcatáblák és köztéri szobrok felavatására.

Az isteni hatalom

Jelenlétem sajátos formája isteni hatalomnak bizonyult. Erre több jelből is következtethettem bent tartózkodásom idején. Meghívtak kávézni, hellyel kínáltak, hogylétem felől érdeklődtek. S miközben nagyszerű közérzetemről és rendkívüli kedélyállapotomról áradoztam, úgy mellékesen elejtettem, hogy most éppen nemigen akad munkám, de több szót nem vesztegettem erre a hatodrangú problémára. Egyre többen és egyre gyakrabban veregették a hátam, egyre több biztató mosoly szállt felém az előttem megnyíló ajtók íróasztalai mögül. És reményem valóra vált, amikor végre hozzám méltó munkához jutottam.

Aztán jöttek a külföldi utak, felterjesztettek az összes létező kitüntetésre. Már az Erzsébet díjat is átvettem, amikor elérkezettnek láttam az időt a nagy leleplezéshez. Elhatároztam, hogy kinyitom az ajtómat mindazok előtt, akik hisznek a hivatal, az ajtók és a névtáblák megtévesztő hatalmában.

Elfordítottam a kulcsot.

Isten bizony, csak tréfának szántam, hiszen abból mindenki csak okulhat, ha fejjel megy a falnak. Arról én nem tudtam, hogy ajtóm egyenesen a hátsó udvarra nyílik, és hogy a téglafalat időközben kibontották mögüle. A 323- as ajtó pedig a harmadik emeleten volt. Pech!

Mit állsz itt? Vársz valakire? – lök arrébb a folyosón kollégám, áldozataim egyike, és én felocsúdom rémálmodozásomból.

Ácsorgok az ajtó előtt. Karomon a kabát, hónom alatt három mappa, vállamon nyűtt táskám, hajam csapzott, testem csupa víz. Sehol egy szék, ahova lerogyhatnék. Még egy fogasom sincs az épületben, ahova felakaszthatnám magam.

– Bejöhet! – szól ki értem egy hang a végre kinyíló ajtó mögül. És én még mindig kábultan nézek a lábam elé, mielőtt átlépem a küszöböt, ami jó, ha a HIVATAL, s nem egyenesen az ÚR trónusa elé vezet.