A politikusoknak sokszor megéri hülyének lenni

A kólabotrányról jutott eszembe Pálfi Bence és kutatói csoportja, a hülyeséget definiálták tudományos módszerekkel. Most, hogy már a hitgyüli is rákattant, jelzi, hogy további vizsgálódások szükségesek. Kérdés, hogy a bojkottot hirdető képviselőt vagy pl Németh Sándort hová, melyik halmazba sorolnák.

Az ember már csak ilyen: mindenki pontosan meg tudja állapítani, ha a másik hülyeséget csinál. Lehet persze az egészet ésszerűtlen magatartásként is felfogni. Egy fiatal kutatókból álló csoport vizsgálataiból kiderült: a „hülyeségfaktort” tekintve a mosónők és a professzorok között nem is olyan nagy a különbség.

Mennyire lehet tudományos vizsgálódás tárgya a hülyeség?

Egyáltalán szabad-e így nevezni azt, amikor az ember az ésszerű dön­tések helyett valami egészen mást csinál?

A frissen végzett Pálfi Bence két éve egy társaival és tanárával végzett döntéspszichológiai kutatással hívta fel magára a figyelmet, még a Washington Post is interjúvolta őket.

Korábban szakkollégiumi társával, Bokor Péterrel a Corvinus egyetemen készített tudományos diákköri dolgozatot, amelynek ez volt a címe: Mindennapi hülyeségeink, avagy a hülyeség naiv pszichológiai fogalmának feltárása tartalomelemzés módszerével. A fiatal kísérleti pszichológus kutató, aki az ELTE egyik pszichológiai kutatólaborjában Aczél Balázs tanítványa, Angliában folytatja a tudatossággal kapcsolatos doktori tanulmányait, tárgya a célvezérelt viselkedés. A kérdés hasonló, mint a tdk-dolgozat megszületésekor: az emberek hogyan képesek a kitűzött céljuknak megfelelően viselkedni?

Tisztázni kell persze, hogy mi számít hülyeségnek (stupidity) a hétköznapi életben és a tudomány világában

Erre Pálfi Bence úgy válaszolt, hogy

hétköznapi hülyeség az, amit az emberek hülyeségnek minősítenek.

A viselkedési közgazdaságtan tudorai szerint az emberek nem racionális döntéshozók, a döntési szabályok nem feltétlenül a normatív logika szabályait követik (a szabályoktól való eltérés mechanizmusát egyébként negyven éve kutatják).

Triviálisan: az embereknek bizonyos szituációkban elvileg ésszerű döntéseket kellene hozniuk. Normálisan kellene viselkedniük, szépen kellene beszélniük, ehelyett káromkodnak és mégsem úgy cselekednek. És ha nem úgy cselekednek, ahogy az elvárható volna tőlük, akkor mondhatjuk, hogy hülyeséget követnek el.

Ha a racionális döntés helyett valami egészen mást csinálnak, akkor azt nevezheti a pszichológia stupiditynek (tudományosabban: irrational behaviour). A hülyeség kérdéskörét pedzegeti Robert Sternberg amerikai intelligenciakutató is, számos tudós igyekszik az irracionális viselkedés okait feltárni.

Kérdés, hogy milyen társadalmi helyzetekben vagy egyéni szituációkban lehet kimondani, hogy valaki „hülyeséget” csinált

A házasságkötés mondjuk lehet jó példa, mert sok házasságkötés végződik válással, mégis sokan adják rá a fejüket. Holott ha döntésüket jól átgondolják, tudhatták volna, hogy a döntésük hibás volt.

Az emberek emlékezetes fényképeket készítenek a lagziról, és amikor meggyűlölik egymást, nem értik, hogyan dönthettek életük korábbi szakaszában annyira rosszul. Még durvább a helyzet, amikor valaki vállalkozni kezd. Annak az esélye, hogy egy vállalkozás sikeres legyen, igen csekély, hiszen ismerjük a bukott vállalkozások számát. Ha nem működne a vállalkozó szellemű emberekben az irracionális optimizmus, valószínű, hogy egyáltalán nem volnának vállalkozások. De hát akkor feltalálók sem lennének.

Ha az emberiség minden időben racionálisan döntött volna, akkor – meglehet – még mindig fönn ücsörögnénk a fán

– A kutatásunk egyik végső eredménye – mondta Pálfi Bence –, hogy mennyire egyet tudnak érteni az emberek arról, hogy valami hülyeség vagy nem hülyeség. Amikor elolvastattunk velük egy történetet, a többség egyetértett abban, hogy azt hülyeségnek lehet-e nevezni vagy sem. Megvan az elvárás a közösségekben arról, hogy melyek azok a szabályok, amelyeknek meg kéne felelni, és melyek azok, amelyeknek nem.

A hülyeségnek címkézett viselkedések három kategóriába sorolhatók