„Akkor már inkább egy cigányt. De dilist sose!” — Lapzsemle

Az anyját verték, őt verték, évekig menekült, depressziós lett, de így is van minek örülni. Felnevelt egy népszerű színésznőt, egy brit diplomás fiút és egy sikeres vállalkozót. Ő újságíró- és szociálismunkás-diplomájával egy nyugodt, mátrai visszavonulást tervez.” A Heti lapzsemle Farkas Ágit mutatja be.

„Jó lesz nekem ott, ahonnan indultam”

Van kiút a pokolból, tanítja Ági, remek gyerekek csodás anyja… „Farkas Ági azt tanítja a gyerekeinek, hogy boldogságra születtünk” — olvashattuk a Népszava Visszhang mellékletében megjelent különleges portréban. — ”

Személyes okból is nagyon örültem a lapban megjelent írásnak, amelyet Belicza Bea írt. Pályám egy szakaszán magam is kollégája lehettem a Népszabadságnál Farkas Ágnes újságírónak. Nem lehetett nem észrevenni őt. Nem lehetett félreismerni a kirobbanó tehetséget. Aztán lassanként kiderült, milyen hosszú utat járt be és jár azóta is.

„A romungro, kárpáti cigány Ágnesék hatan voltak testvérek, mind lányok. Ketten meghaltak. Egyikük szüléskor, a másik tüdőgyulladásban 3 évesen. Akkoriban egy kitakarított disznóólban éltek Halmajugrán” — írja Belicza Bea a Népszava Visszhangban.  — Nem volt temetésre sem pénz, az apja temette el a lányokat a kertben. A szülők által gyártott téglából egy egyszobás házba született Ági utolsó gyerekként. Tízéves koráig négyen aludtak egy ágyban. Aztán vettek egy kertes házat és volt pár állatuk is. Azt mondja, ez volt a Kádár-korszak, amikor mindenkinek volt munkája és mindenki megélt, ha szerényen is.
Ági gyerekkorában a helyi könyvtárba menekült. Öt év alatt kiolvasta az összes könyvet. Kitűnő tanuló volt, mindig szerepeltették, de az iskolában a ballagásán sem volt egyetlen hozzátartozója sem.”

A hegedűjét is elitta

„Apja zenész volt, de egy idő után az alkohol szeretete erősebb lett. Eladta a hegedűjét is, azt is elitta. Ha józan volt, rendben volt a kert, az állatok, de egyre kevesebbet volt józan. Minden egyes korty a feleségnek fájt. „Mindig verte anyámat. Volt, hogy ha játszottam, nekem kiabáltak a szomszédok, menjek azonnal. Szaladtam én nyolcévesen, de minek, mit tudtam én csinálni? Meg volt, hogy együtt menekültünk a padlásra hálóingben, mezítláb télen.”
(…)
„Tizenhat évesen megismerkedett egy fiúval. Majdnem húsz évig szenvedett tőle. „Utálta, hogy tanulok. Irigykedett, nem segített. Még nem töltöttem be a 18-at, amikor megszületett az első fiam, Dezső. Az apja mindig vert, ivott és nőzött.”
El kellett menekülnie, a nyolc hónapos gyereket állami gondozásba adta, mert akkoriban nem járt gyes vagy gyed alanyi jogon. Egy évig csak látogatta. Ez volt az első szakítás. Aztán volt még ötven egyéb, mindig hazakényszerítette a férje. Azzal zsarolta, hogy elveszi a gyereket, meg a későbbieket is. Neki semmije nem volt, a férjének meg mindene. Nem hitte, hogy kitörhet a férje zsarnokságából.”
(…)

Nagy levegő!

„Ahogy végleg kilépett a gyötrő házasságból, rájött, hogy végre tanulhat. Azonnal főiskolára ment. Szociális szakon olyan kiváló szakdolgozatot írt a halmajugrai cigányokról, hogy szociológus tanára is azt mondta: soha életében nem látott ilyen minőségű felmérést. A diplomát már a saját nevén kapta. A szociális munka után újságíró-diplomát is szerzett. A Népszabadságnál volt gyakornok, ahol aztán külsős munkatársként írhatta cikkeit. A Bódvalenkéről szóló írását a CNN is átvette, és a falu hétmillió forint támogatást is kapott. A lap megszűnése után a 168 Órába írt cikkeket, aztán onnan is elment mindenki, aki szívesen fogadta az írásait. Ekkor abbahagyta.”
(…)
„Novellákat is írt, volt, amivel a Magyar Rádió pályázatán harmadik lett. A Homályban című arról szól, hogy nem tudott aludni. „Reggel háromkor kipattant a szemem, és rögtön mennem kellett, mert a lakásban megmaradni nem bírtam. Este kilencig, amíg be nem vettem a gyógyszert, folyamatosan járkáltam és járkáltam, a lábam leszakadt a vietnami papucsban.” Kiderült, hogy súlyos depressziója van. „És nem mondhatjuk meg, mi a bajunk. Ha van munkahelyünk, rögtön kirúgnának, ha nincs, nem vennének fel sehová. Akkor inkább már egy cigányt. De dilist sose!” – írja a novellában, ami így végződik: „Az orvosom azt mondja, hogy van egy alkatom. Én azt mondom, a bánat bennem lakik, csak rajtam múlik, kiengedem-e.”

Az értékről

Már a falusi könyvtárban megfogalmazta, mi neki az érték: az őszinteség, becsületesség, tanulás és a világ megismerése. Ezt tanította a gyerekeinek is. Az utazásban Franciska a legjobb, neki már csak Ázsia hiányzik. Dezső dolgozott Franciaországban, Spanyolországban, Svédországban és Kanadában, és volt ő is Londonban. Áginak az európai országok megvoltak, de a nagy álom még nem. Azt reméli, egyszer eljut New Yorkba is. „Csodálatra méltó gyerekeim vannak. Ábrahámnak olyan penge agya van, 16 évesen lekörözött. A brit angol nyelvész diplomájával itt szeretne letelepedni. Franciskámnak olyan szíve van, annyi szeretet van benne és roppant tehetséges színésznő, öt év alatt nyolc filmet készített, több díjat nyert. Dezső meg egy gyönyörű, okos fiú, aki költő, megjelentek a versei. Festékboltot vezet.”

Mindez belesűrítve zseniálisan tömör írásaiba

Alább Farkas Ágnes néhány írásából szemezgetek, amelyek azt mutatják, micsoda megjelenítő erővel tudja átadni élményeit. Az emlékeket gyerekkoráról és felnőttkori küzdelmeiről, amelyeknek a fele is bőven elég lenne három embernek is…

A „Születésnap” című főszereplője Vakarcs, a cigánytelepi kislány, akinek olyan szülinapja van, hogy még… Mégis, átsüt a leírásból a gyerekkor boldogsága, a játék, a nevetés, amit mindennek ellenére sem lehet elvenni a gyerekektől.

Születésnap

„Szinte világított a hó. Lassan körbejárta a házat, húzta az időt. Taposni kezdte maga körül a havat, ezt játszotta félelmében. Magasra emelte a lábát, ahol még nem volt kijárva, még ugrált is. Ilyenkor csupasz lába szárán térdig tapadt a hó a nadrágja alatt. Kapcája már rég elázott. Anyja tekerte gondosan a lábára, miután kikönyörögte tőle a csúszkálást, egy órára, mert az olyan jó volt – és addig elfelejtette a beígért verést.
A patakparton, a talajvízzel telt szántóföldek befagyott tócsáiban és a kátyús-gödrös úton végig, csodálatos lehetőségek vártak rájuk. Hogy nekifutásból ki bír és ki mer messzebb csúszni, azt soha nem lehetett megunni. Futás, csúszás, esés, nevetés. Nyitott szájjal beszívni a metsző levegőt, nem törődve a toroggyíkkal, amivel fenyegették őket.
Futás közben néha összeverte a bokáját nyáron is, ilyenkor vérzett. Csontjai szinte mindenhol kiálltak a bőre alól, de főleg a térdét szégyellte.
Akinek nem volt szánkója, PVC-zsákon csúszott lefelé a meredek domboldalról, ha már elunták a befagyott tócsákat, vagy valamelyik nagyobb fiú be nem törte őket módszeresen a sarkával vagy valamilyen kővel.
Vakarcs az apja kabátját kötötte magára spárgával, és a cipőért is biztos kap majd tőle, mert azt merte felvenni csúszkálni.
Annyit nevettek egész nap éhesen, fagyos körmükre húzva rongyos pulóverujjakat.
A vetésről varjak szálltak fel, néha láttak nyulat is. Beszélgettek, milyen jó lenne megfogni. Megnyúznák, megsütnék, megennék.
Sok játék volt, de a házban nem lehetett elmesélni. Apja vagy részeg volt, vagy aludt, nevetgélésről szó sem lehetett.
Nem szeretett hazamenni.
(…)
„A házban tudták, hogy Vakarcs kinn járkál, de senki sem mert kiszólni neki.
Elgémberedett tagjait alig tudta mozgatni. Szaladgálástól, hótól átnedvesedett ruhái lassan rádermedtek. Már a gyomra is vacogott.
Idegen kutya tévedt az udvarra, előbb a ház mögötti friss ürüléket szimatolta a hóban, majd közelebb jött hozzá.
A kutyáktól mindennél jobban félt. Az állat sárga szeme, csapzott bundája, sunyi oldalgása az ajtóhoz kényszerítette.
Már majdnem lenyomta a fagyos kilincset. Nem mert a kutyához szólni, se dobbantani, se lehajolni, mintha kőért nyúlna.
– Hát te mit csinálsz kint? – nyitotta az ajtót apja. – Te csipás szemű!
Vakarcs nem tudott megszólalni.
Kemény ökölcsapás érte. Halántékából kicsordult a vér.”
(Születésnap. Részletek a Népszabadságban 2012. március 3-án megjelent írásból.)

Vonyító sühögérek és parki hiénák

Az „Alkotótábor az utcán” című ózdi, hétesi riportot nem írhatta volna meg más így, mint Farkas Ági. Ő tudja, miről beszél, és döbbenetes tehetsége van tömören el is mondani.
„Az éhség és a művészet csak a romantikus regényekben jár kézen fogva. Márpedig ez nem egy romantikus regény helyszíne, még csak nem is mese. Ez itt Ózd leglepusztultabb telepe, amit a fotós egyszerűen „hardcore cigánytelep”-nek nevez.
Hivatalosan Ózdi Kohászati Üzemek volt a neve annak a létesítménynek, melynek dolgozói itt éltek a ma már ipari műemlékként számon tartott telepen. Most két sor salaktéglából épült, lepusztult ház áll, köztük egy sor budi, amelyet nem használnak a lakók, mert használhatatlan. A város nem szállítja el a szemetet. Áram nincs, csak illegálisan. Az út, a közvilágítás ismeretlen fogalom. Szeméthegyek, csatakos kutyák: vonyító sühögérek és parki hiénák. És emberek, akiket leírtak. Vagy már eleve nem is jegyeztek sehová. Legfeljebb a „hétesi” kategóriába.”
(Alkotótábor az utcán. Részletek a Népszabadságban 2007. szeptember 5-én megjelent írásból)