„Akkor már inkább egy cigányt. De dilist sose!” — Lapzsemle

Ölelőnap

Megtudjuk, hogy Magyarorsszágon is létezik „ölelőnap”, nemcsak Amerikában. Az alábbi írásban ott vannak a nagyon mélyről indult, és pokoli küzdelemmel a felszín felé kapálózó anyuka gondolatai. És ott van a fia, aki épp olyan csodálatos, mint amilyen ő volt Vakarcs-korában…

„A fiú egész nap, egész nyáron egyedül volt, amíg ő dolgozott. Most is dolgozik, négy munkahelyen, közülük három megbízási szerződéses. Kettőre a barátnője bt.-je ad számlát, a harmadik esetleges, a negyedik meg négy nap munka, reggel kilenctől este hétig.
A pokolba kívánt mindenkit. Tehetetlenül vergődött mindent elborító gyűlöletében. Minek ez az egész felhajtás? Értelmiségi lét meg mintaadás. Nevetséges. Azok az értelmiségiek egymás közt vidáman anekdotáztak holmi ürgepörköltekről és varnyúlevesekről. Nyugodt életüket nem kavarta fel semmi.
(…)
Az ötévesek értetlen makacssága toporzékolt benne. Miért egy nyomorult ország legaljának kellett születnie? Az utolsók közt is a legutolsónak? Miért, hogy közel az ötvenhez, még egyszer sem gondolta és mondta magáról, hogy magyar?
Ha lett volna tusfürdője, váltócipője, kenesei telke faházzal, virágos papírszalvétába csomagolt tízóraija, most bizonyára kiegyensúlyozott lenne. Ám akkor nem hallotta volna soha a bátor őséről szóló meséket. Aki farkasokkal küzdött, aki még éjfél után is el mert menni a temető mellett, aki egyetlen lábasban száz tojást tudott megsütni.
Még elképzelni is csodálatos. Vagy talán nem volt az a gyerekkora? Igaz, a házuk nyáron is hideg volt, de minden reggel hinni tudta, hogy az ócska szekrény aljában talál olyan ruhát, amelyik tegnap még nem volt ott. És ha nem talált, a kaszálatlan rét füvébe bújva nem érezte annyira, hogy fúj a szél. Aztán jöttek a többiek is, és volt már zöld barack a fákon.
Amúgy is, neki majdnem sikerült. Csak ne emlékeztetnék folyton a fajtájára.
(…)
Újra mosogatni kezdett, utált piszkos edényt hagyni. A fiú az ajtóban állt, nézte.
– Szerethetlek anyu?
Felnézett, a vizet elzárta. A fiú odalépett és megölelte. Kicsit már magasabb volt nála, hosszú keze-lába, csontos válla még őrizte gyerekszagát. Megölelte ő is, spongyabobos pólójába fúrta arcát.
– Olyan jó megölelni valakit, nem?
Csak bólogatott.”
(Ölelőnap. Részletek a Népszabadságban 2009. március 19-én megjelent írásból.)

Mézédes élet

Egy kis kapitalizmus-leírás egy olyan régióból, ahol senki és semmi nem védi az embereket a könyörtelen préstől…

„– Munkaruhát adnak?
– Nem. Hajhálót kap. Fehérben kötelező dolgozni. Mézet gyártunk. Hozzon magával fehér pólót, nadrágot, cipőt. Biztos, hogy van otthon.
Nekem nem volt. A turkálóban vettem egy Mikiegeres kapucnis, egyébként fehér pulóvert és egy Sláger rádiós pólót ezer forintért. Mást nem találtam. Reggel négykor keltem, az alvás nem nagyon ment.
Szürke mackóban és még majdnem új barna bakancsban megkérdeztem, így jó lesz-e? Jó volt, egyelőre. Ám a sok fehér közt Mickey és a Sláger Rádió szúrta a többiek szemét. Rajtuk honnan van fehér cucc?
– A bére 132 ezer forint bruttó, utazást nem térítünk, cafeteria a három hónapnál régebbi dolgozóknak jár.
(…)
Mindegy, munka.
– Egész nap állni kell, kétóránként van tíz perc pihenő, összesen fél óra, ezt a fél órát műszak után le kell dolgozni. Így reggel hattól délután fél háromig tart a munkaidő. De legalább háromnegyed hatra legyen itt. Ha nem készült el az aznapi megrendelés, benn kell maradni. Ezt nem számoljuk el túlórában. Túlórának csak a hétvége számít, ha van munka. A munkaszerződése határozott idejű, három hónapra szól. De aki bírja, az maradhat, hosszabbítunk, nyáron van munka a méhészetben, Baranyában. Jó így?
(…)
A munkakörömbe tartozó feladatokat nem volt idő ismertetni. Egyébként a többi új dolgozót se tanították be. – Lányok, mutassátok meg neki! Mennem kell, itt a török kamion.
A munkaszerződésem ötös pontjában szerepelt, hogy csomagolóként alkalmaznak, és hogy „az utasítási és ellenőrzési jog gyakorlása a gyártás-vezetői munkakörű dolgozót is megilleti”.
Ibolya – azt hiszem – gyártásvezetői munkakörű volt. De Klári, Móni, Gizi is valamilyen vezető lehetett. Ide-oda álldogáltam, valamelyikük néha próbált tanítani.
– Mindig legyen nálad meleg vizes rongy! Ha lecsöppenne a méz, törölgess, mert ragad, mint az istennyila. Csavard rá a kupakot rendesen, mert ha a raklapon kiborul, kikapunk.
– Ha kész a sor, tegyél köztest! Mérd gyorsabban, de ne a mérlegen zárd le az üveget!
– Nem érünk rá, pörgésről szól az élet! Nehogy lenyald a mézes ujjad, az tilos! Mosd meg, de igyekezz!
– Ez nem jó, ez szar! Hogy néz ki ez az üveg?
– De hát… Klári azt mondta…
– Nem érdekel, azt csináld, amit én mondtam! (Most akkor mit?)
– Kész van a raklap, ne álljál már, mint lóf… a lakodalomba’! Hozd a „békát”, cserélj raklapot!
– Meg kell látni a munkát! Az a három hónap lehet ám rövidebb is, ha nem tetszik, lehet menni az irodába.
– Tízmagas a raklap, mit nem értesz ezen? Te nem végeztél soha fizikai munkát, mi?
– Ki mondta neked, hogy gyere ide?
– A telefonodat nehogy felvedd! Munka van, majd otthon beszélsz.
Másnap reggel csak a lóbalzsamos masszírozás után mozdult meg a kezem-lábam. Erősen bicegve, de gyorsan mentem az öltözőbe.
Takarító nincs, az egész üzemet mi takarítjuk reggel, este. A töltősoron izzadunk egy szál pólóban is, de ha a raktárban csomagolunk, kabát kellene, mert amikor beáll a kamion, míg azt megpakolja a targonca, ugyanolyan hideg van bent, mint kint. Februárban velem együtt hat embernek volt arcüreg- vagy tüdőgyulladása. Gyógyszerrel jártunk dolgozni, szedtük az étkezéseknél. Amikor már nem tudtunk felkelni a magas láz miatt, mégiscsak megkíséreltük a betegállományt. Aztán félig gyógyultan újra dolgoztunk, és tovább szedtük a gyógyszereket.
(…)
Éva hat osztályt végzett, mindig nevetett. Önként lett az üzem bohóca a túlélésért. – „A nagylányom óvónő, már dolgozik, nagyon jó neki, itt helyben van. De a kisebbik még tanul, csecsemőgondozó szeretne lenni. Én nem engedem el kollégiumba, jön haza, főzök neki, jobb így.”
Egyszer, amikor rám üvöltött valamelyik „gyártásvezetői beosztású”, vigasztalásul, hogy oldja a szinte tapintható feszültséget, engem kinevezett „Szamantának”, míg ő értelemszerűen „Pamela” volt. Attól kezdve gyakran beszélgettünk a reggelinél „férjeinkről”, Bobbyról, Jockey ról és a „farmunk” ügyeiről Dallasban.
Hívott, menjek vele teregetni. Vadonatúj Whirpool mosógép volt a zuhanyzóban. Kiszedte a hófehér, Lenor illatú munkaruhákat. Volt ott finom meleg polármellény, pulóver, póló céges filmnyomással, vászonnadrág. Kiderült, hogy volt fehér bakancs is.
Csak nem nekem. Gondoltam is, hogy velem se terveznek hosszú távra. Hiszen Ibolya megmondta már az elején, nem vagyok idevaló.
De azért mi, fekete bárányok is reménykedtünk. Igyekeztünk nem mellre szívni, ha bántottak. Rövid idő alatt kicsit lötyögős felkarunk formásabb lett, derekunk karcsúbb, fenekünk, combunk izmos. Valóban „pörögtünk”. És mindennap újra hallgattuk:
– Mondom neked, hogy mindig mozogj, sose állj meg, csinálj valamit, mert az üvegfalon bármikor láthatnak az irodából. Új dolgozó, vagy nem új, itt nincs idő magyarázgatni, hogy nincs méz. Majd ideér, már szóltunk, fel kell melegednie, addig fogj egy rongyot, mosd ki, törölgess, készítsd elő az üvegeket, hozzál fel kupakot. Mi az, hogy nem tudod, hol van, a raktárban van, keresd meg, vágjál köztest, de rendesen mérd a raklaphoz, ne legyen csálé, mert leborul az egész. Ne bénázzál, mert nem lesz jó vége.
(…)
Két hét múlva mindenkit behívtak egyenként az irodába.
Rövid ideig voltam benn.
– Megköszönjük, és minden jót kívánunk, de ez tényleg nem magának való.”

(Mézédes élet. Részletek a Népszabadságban 2012. április 28-án megjelent írásból.)