Aludni szeretnék

Édes nemzeti álmot álmodni, amelyből felébredni soha nem kell. Ahol Magyarország nagy, mint volt, vagy még nagyobb. Olimpiát csak mi rendezhetünk, aminek bevételéből a cézár kenyeret oszthat a népnek.

Hetek, hónapok, de inkább évek óta nem tudok aludni. Nem jön álom a szememre. Hiába az unalomig ismételt jelszó: merjünk nagyot álmodni. Egy kicsi álmom sincs, csak hánykolódom az ágyamon. Hogy valahogy mégis elszenderedjek, számolok. Egytől két-, három millióig, néha négy, de akár öt millióig, vagy százmillióig is. Számolom a háborúk áldozatait, a menekülteket, a földönfutókat, az éhezőket, a nyomorultul megkínzott, becsapott, megcsalt és meglopott embereket és… nem tudok elaludni, mert nem jutok a végére.

Akkor elkezdem számba venni a gazembereket. A hazugokat, akik a hatalomért és a vele járó vagyonért mindenre és még annál is többre képesek. Számolom, hogy hány csúcsragadozó, emberszabású bestia, kalandor és szemfényvesztő, harácsoló feszít a hatalom csúcsain, az állam és az államérdek, az államtitok lepelével takargatva csúfságát.

Hány orwelli, orbáni mélységekbe zuhant, intellektuális törpe tépi a száját Petőfi, Kossuth és Dózsa György, Ady és József Attila országában, amelyet Magyarországnak hívnak, és amely egykor – egy történelmi pillanatra – természetével ellentétes állapotba került és köztársaságként fungált, amelyben az idióta Ludas Matyi összetörte a térdén a botját, amin fellelkesülve nem a jó öreg Döbrögi támadt fel, hanem Döbrögi klónok ezrei támolyogtak elő a temetőárkokból, hogy a történelemkönyvek penészes lapjairól lemászott bűzös nemzeti értékteleneinkkel kart a karba öltve perdüljenek félelmetes haláltáncra a józan ész, az erkölcs és a becsületesség szociális temetés keretében megásott sírja mellett.

Magyarország népe megint nem a néphatalmat, a népszuverenitást, a demokráciát, a szabadságot, az alkotmányosságot, a törvények uralmát választotta, hanem a rezsicsökkentést, a narancsszínű feliratos sárga csekket, a Groupama Arénát, a teli moslékos vályút, Orbán Viktort, Kövér Lászlót, Lázár Jánost, Rogán Antalt, Deutsch Tamást és a velük mérhető intellektuális és erkölcsi kerti törpéket.

Nem azért, mert mazochista, hanem mert nem volt más az elé tett ajánlatban. Magát csak nem állíthatta a hatalom csúcsára a nép, hiszen van önismerete és tudja, hogy a nép sehol semmit nem ér, és semmire sem képes felkent vezérek, Szent Istvánok, Horthy Miklósok, Kádár Jánosok, Orbán Viktorok és a hozzájuk hasonló vezérek nélkül, akik ugyan forró ólmot öntenek a fülébe, vágóhídra vezetik, hamis gyöngyökkel ékesítik, vagy fényes nappal kilopják a szájából a műfogsorát is, de – ami oly csábító, hogy visszautasítani a magyar népnek soha ereje nem volt – gondolkodnak helyette.

Aludni szeretnék. Mély, édes nemzeti álmot álmodni, amelyből felébredni soha nem kell. Olyat, ahol Magyarország nagy, mint volt, vagy még nagyobb. Olimpiát csak mi rendezhetünk a világon, aminek bevételéből a cézár kenyeret oszthat a szegényeknek. Azoknak, akik kibírják éhen az olimpiák közötti négy évet.

Ahol a plebsz olcsó pénzért, mert tervszerűen és folyamatosan leértékelt magyar forintokért megvásárolt szavazataival Orbán Viktor istenné nyilváníttatja magát. Csak és csak is azért, mert nincs nála arra érdemesebb, hogy e kiválasztott népet a végső pusztulásba vezesse, a kollektív öngyilkosságba, amelyet a Kedves Vezető utasítására mindenki önkezével hajthat végre saját magán, egy nagy nemzeti „Orbán a király” rockopera keretében, amelynek producere (állami pénzből) Andy Vajna, rendezője Koltay Gábor lesz. Ipszilonnal.

Az apokaliptikus kulturális eseményhez szükséges legolcsóbb kelléktől kezdve a teljesen szükségtelen legdrágábbig mindent Mészáros Lőrinc cégei szállítanak Felcsútról. Nem azért, mert kivételeznek vele, hanem azért, mert rajta kívül már senkinek sincs semmilyen vállalkozása Mária (köz)munka alapú országában.

A librettóról csak annyit, hogy a darabban Kövér László megőrül és élete maradék részében saját látnoki szavainak értelmét keresi. Eredménytelenül. Deutsch Tamás kolostorba vonul, hogy megfejtse az élet, konkrétabban a nemi élet értelmét. A mellette lévő cellában Schmidt Pál a doktori disszertációját írja. Újra és újra. Mindig elölről kezdve. Mint egy Sziszüphosz. Egészen addig, amíg egyetlen helyesírási hiba nélkül nem sikerül.

Hagyjatok aludni!

Aludni szeretnék. Aludjatok ti is velem testvéreim, akik még magatoknál vagytok és fel soha ne ébredjetek. Mert a legjobb aludni, édesen szenderegni. Milyen szép volt eddig is, ezer évig álmodni. Alva járni, majd boldog félálomban az erkölcsi és az intellektuális halálba zuhanni.

Utoljára 25 éve aludtunk be szépen. Mélyen és édesen. Azt álmodtuk, hogy már csak néhányat kell aludni és eljő a Kánaán. Helyette a többség nyomorra ébredt, szegénységre, létbizonytalanságra, hitelcsapdára, bárlistára, végrehajtóra, munkanélküliségre. Van aki arra, hogy éhes, hogy fázik, hogy nincs hol aludnia, beteg és nincs pénze az orvosra, öreg és üres a pénztárcája. Beláthatjátok, hogy nem jó ébren lenni. Könyörgöm, hagyjatok aludni!

Kapcsolódó:

Orbánia Működési Rendje