Az emlékezés katasztrófája

„A doni hősökre” emlékezett Németh Szilárd meg a magyar „kormány” – bicskanyitogató arcátlansággal emlegetve „hős honvédeinket és munkaszolgálatosainkat”.

Ez persze eszembe juttatja azt a fölháborító és röhejes esetet, amikor a „Magyar Örökség Díját” adták a 2. magyar hadseregnek, és az áldozatot, az önfeláldozást is „vállaló” munkaszolgálatosoknak… Honvédelemért..!

2013-ban kapta ezt a díjat a hadsereg, és akkor még – „hősi áldozatvállalásukért” – megemlékeztek a munkaszolgálatosokról is. Azóta a magyar „kormány” úgy beszél „munkaszolgálatosainkról”, mintha tényleg önként vállaltak volna minden megaláztatást, kínzást és kínhalált… Már-már büszkélkedik is velük..!

Az ember csak káromkodni tud, vagy hallgat

Ám az „emlékezés katasztrófája” más szempontból is megjelenik. Vesztes szabadságharcainkra, honvédő küzdelmeinkre úgy emlékezhetünk, hogy fájlalhatjuk a vereséget. Megítélésem szerint áll ez a Rákóczi-szabadságharcra és 1848-49-re, valamint 1956-ra is.

A 2. világháború azonban más eset. Milyen vérlázító is volt, amikor a Vasárnapi újság című heccműsorban egy költő (Döbrentei Kornél) arról hadovált, hogy az oroszok háromszor verték le Magyarországot: 1849 és 1956 mellé tette 1944-45-öt is. Ezzel az aradi 13 és a vörös sipkások, valamint Nagy Imre, Maléter és a pesti srácok szintjére emelte az agressziót elkövető, háborús bűncselekményekben vétkes, munkaszolgálatosokat tartó, velük kegyetlenkedő, ugyanakkor elképesztően kiszolgáltatott, hihetetlen szenvedéseket átélt, áldozattá váló honvédeket. Nem mellékesen újra „megölte” a katonákkal együtt a civil áldozatokat és a magyar zsidóság nagy többségét, és felmagasztalta a mindenért felelős Horthy-rendszert.

2013-ban a „honvédelemért” adták a Magyar Örökség Díjat – s azóta is úgy beszélnek erről, mintha a magyar katonák hazájukat védték volna a Donnál.

A dolog képtelenségét és aljasságát jól mutatja,

ha elképzeljük a következőt: szabadságküzdelmeink vereségén kesereghetünk, és elgondolhatjuk, mi lett, mi lehetett volna, ha győznek. Magyarán: fájlalhatjuk a vereségeket.

Vajon mi lett, mi lehetett volna, ha „hős honvédeink” a Don partján sikeresen „megvédik a hont”..?  Ha a magyar katonák a németek szövetségeseként „győzelmet” ararnak..?

Nem tudom, nem tudhatom (?), hogy például Németh Szilárd mit gondol erről – már ha képes bármit is gondolni. Magam méltóképpen igyekszem emlékezni, ragaszkodva a többé-kevésbé megismerhető igazsághoz.

De még gondolatban sem vagyok hajlandó elképzelni, mi lett volna, ha győznek…