Bocsánatkérés helyett

A korábbi írás kérdésekkel ért véget a szombati tüntetéssel kapcsolatban. Érdekes reflexióként kaptam olyan visszajelzést, hogy ez a mai fiatalok korholása lenne. Noha nem szántam annak. Nem is lehet az. Már csak azért sem, mert akik a „mai fiatalokra”, mint rémesen borzasztó társaságra gondolnak, amnéziások.

Amire nem tanítottuk meg a mai fiatalokat

Elfelejtik, hogy a ma fiataljai olyanok, amilyenekké az előző generációk által épített, működtetett, illetve eltűrt társadalom szociológiai körülményei alakították. Ha a ma fiataljainak problémát okoz a konfliktusok kezelése, akkor erre nem tanítottuk meg őket. Ha gondot jelent a felelősségteljes eszközválasztás egy közös cél érdekében, akkor valószínűleg hiányzott a példa. Már arra is, hogy a közös célt, mint közöset kezelje a társadalom. Márpedig szinte programozottan gátolja a jelen állapot meghaladását, hogy a társadalom egy több generációs, és több irányú diktatúra hagyatékát – ráadásul sokakban fel nem dolgozott hagyatékát – hordozza.

Mindebben ott van a „szülők” generációja is. Az, amelyik pontosan tudja, miként kell létezni a sorok közt élő gondolatok világában. Vágyta a szabadságot, de nem tudta kezelni a helyzetet, amikor megkapta. A szabadság vágyával valójában nem volt képes átadni a szabadság felelősségének képzetét. Nincs miért korholni a fiatalokat. Valójában így a korábbi morgás jó része sem releváns. Igen, jó volna, ha lenne célorientált reakció egy olyan gondra, mint a magyar kormányzás milyensége. Annak korrupcióival, szélsőségességeivel, kétséges legitimációjával, és egészen asszimetrikus, a valós képviseltségi igényeket alig sem tükröző választási rendszerével. De akkor, ha a társadalom egésze azt a példát szolgáltatja, hogy guminyelű játékkalapáccsal kell beverni a gumiszöget a betonfalba, akkor ez van! Még véletlenül sem fog az ifjabb generáció úgy reagálni, hogy a megfelelő eszközzel, akár konfliktusok árán is, de nyugodtan ébresszék fel a bent lakókat.

Igen, mindannyian felelősek vagyunk

Azok is, akik nem állították meg korábban Orbán ámokfutását, és azok is, akik Orbán helyett csak egy másik vezérelvű vezetést képesek elképzelni. Ahogy azok is, akik sok kicsi tábortűz körül próbálják megtapsoltatni saját magukat, miközben a társadalmi jégkorszak mást kívánna. A kiolvadás hosszú lesz, valószínűleg fájdalmas is. Sokaknak. Sokunknak. Ezt tudtuk nyújtani. Legfeljebb az lehet vigasztaló, hogy az ország már sok idióta diktátort túlélt. Ha a lakosság egy része nem is feltétlenül. Illetve nem feltétlenül itt.

Így igenis kellenek a tüntetések. Nem azért, mert hirtelen azt érezném, hogy célt ér el. Mármint akkor, ha új választásról, újraszámolásról van szó. A választások anomáliáira való figyelem felkeltését, a permanens kommunikációs nyomást, a szavazások eredményeinek konkrét reklamálását jobb eszköznek érzem első körben, mint egy-két tüntetést a szavazásokkal kapcsolatban. Azonban a fiataloknak még van esélyük, illetve joguk legalább a saját bőrükön megtanulni, hogy a szabadság – a tüntetés szabadságát is beleértve – felelősséget jelent.