Bogdán László: Naponta csak kétszer jut eszembe, hogy cigány vagyok, de legalább százszor emlékeztetnek rá

Az ország déli szegletében, Pécshez közel található Cserdi, ahol a lakosság mintegy 70 százaléka cigány. A falut több mint 16 éve Bogdán László vezeti. Megszűnt  faluban az egykori nyomor. A településen élők ma már nem a nélkülöznek.  A kis település szépen, érzékelhetően fejlődik.

Sokan Cserdi csodáról beszélnek

A valóságban nem csoda történt, hanem a falu közössége és a település vezető megtalálta egymással a közös hangot, az emberek elhitték, hogy képesek lehetnek sok munkával jobb életet biztosítani maguknak, gyermekeiknek.

– Megkerülhetetlen a kérdés: mit jelent ma cigánynak lenni Magyarországon? Lát-e változást a cigányok megítélésében?

–  Naponta csak kétszer jut eszembe, hogy cigány vagyok, de legalább százszor emlékeztetnek rá. Az emberek többsége a bőrszíne alapján ítéli meg a másikat. Pedig a cigányok között is szép számmal vannak tehetséges, a magyar hazának hírnevet szerző értelmiségiek, művészek. Nemrégen az egyik neves cimbalomművész mesélte, hogy külföldön a művésznek kijáró tisztelettel fogadják, a közönség felállva, tombolva ünnepli. Itthon a teljesítményét nem értékelik, csak egy cigány hallja sokszor. Talán kötelezővé kellene tenni az országban a (bőr)színvakságot.

–  Közel 1,2 millió cigány él Magyarországon. Egyik interjújában arról beszélt, a „jóság nem kerül pénzbe”. Milyen esélyt lát arra, hogy rövid távon változzon a helyzet?

– Őszinte legyek? Kevés az esélye annak, hogy pár éven belül érzékelhető változás következzen be. Elvesztegettünk legalább 30 évet, mely idő alatt a cigányok életkörülményei csak romlottak. Százezrek élnek mondhatni középkori viszonyok között, a normális élet elemi feltételei is hiányoznak a számukra. Nem segített a helyzeten a tankötelezettségi korhatár leszállítása sem. A szegregáció megszüntetése érdekében az egyik legfontosabb feladatnak a cigánytelepek fölszámolását tartom. Ebbe már több kormány bicskája beletört, érdemi változás nélkül. Hosszú, több évtizedes út áll előttünk, de ehhez kormányzati szándék mellett, a cigányok együttműködésére lenne szükség. Mi itt Cserdiben, kicsiben próbáltunk mintát adni arra, hogy nincs lehetetlen, van kiút. Jómagam is ezért járom az országot, szeretném, ha mind több társam lenne ebben a munkában.

Kulcs egy méltó élet lehet

– Pár hónapja Cserdiben boldog cigányokkal találkoztam. Jó volt velük beszélgetni. Ugyanakkor az ország keleti, északi régióiban ma szinte reménytelennek látszik a cigányság élete.

– A helyzet kulcsa az emberhez méltó élet, megbecsültség, mert minél „csóróbb” valaki, minél nagyobb reménytelenségben „él”, annál kevesebb veszteni valója van. Ki kell építeni egy olyan bizalmi rendszert, ahol már nem lesz baj, ha azt mondják, hogy tudod, az a cigány villanyszerelő, akinek olyan a munkája, hogy utána még föl is takarít, az a cigány festő, aki leragasztja az ablakokat, hogy nehogy porosak legyenek, őket kell meghívni, őket ajánlom! Ezek hiányoznak most még.

Csak félmillió magyar nézi embernek a romát

–  Kikerülhetetlen, hogy beszéljünk arról a december közepén megjelent kutatásról, mely szerint a magyarok 86 százaléka a romák sorsának javulásáért az ég egy adta világon semmit sem tenne. Milyen érzés azt tudni , hogy 10 millió emberből csak kb félmillió ember gondol a cigányokra úgy, mint embere !?

– Az érzés csuda jó, hiszen itt látszik nincs minden veszve! A mai politikai légkörben ez még nem is olyan rossz arány. Gondoljon csak a nem létező menekültek megítélésére.

– Milyen érzés azt hinni ,hogy bármit tesz vagy tenni fog az semmit nem ér a közvélemény előtt ?

– Remek. Ezzel a címkével mégis van értelme újabb és újabb kihívásokat állítani magunknak. Muszáj a sorsunkat a kezünkbe venni. Minden józanul gondolkodó jóérzésű cigány embernek végig kell menni azon az úton, hogy én mit rontottam el anno és mit tehetek mostantól máshogy!

– Szeretetről beszélünk így karácsony időszakában, persze ezt sokszor „kötelező” így eljátszani hazánkban, mert olyan jól hangzik. Engem elrémisztett ez a magas elutasítottsági arány.

–  Nincs ebben semmi meglepő, persze nem mulatságos. Az évek hosszú során hozzá lettünk ehhez szoktatva. Azt is gondolom, hogy a nem barna bőrű honfitársaink többsége nem is vesz bennünket, cigányokat emberszámba. Ezzel sincs baj. De mégis kereszténységről beszélünk, arról, hogy mi segítünk itt, ott, de az udvaron belül pedig csak dísz cigányt nevelünk, nem embert!