A lélek gyilkosa – Egy szétvert botlatókő, és ami mögötte van

Sokan lehetnek, akiknek fogalmuk sincs, mi fán terem a botlatókő. Az az úr, akiről a történet szól, nem tartozhat közéjük. Ő határozottan utasította el, hogy a háza előtti közterületen Faluvégi Katalin, az egyik áldozat leszármazottja egy ilyet elhelyezhessen.

A botlatókő

A botlatókövek a nácik által deportált, koncentrációs vagy megsemmisítő táborokban, vagy munkaszolgálat során meggyilkolt embereknek, zsidóknak, romáknak (szintók, cigányok stb.), az ellenállási mozgalmak tagjainak, homoszexuálisoknak, Jehova tanúinak, keresztény ellenzékieknek és fogyatékkal élőknek állítanak emléket. Az áldozatok egyik, legnagyobb adatbázisát a Jad Vasem Intézet kezeli Jeruzsálemben.

A „botlatókő” egy 10×10 centiméteres bronztáblára vésett név, amit az áldozat utolsó – még szabad akaratából választott – utolsó lakhelye előtt illeszt a járdába Gunter Demnig, német képzőművész.

2019. Magyarország….

„Alföldi város, szerte a világban méltán ismert és kedvelt üdülőhely. Itt élt anyai családom 1944 tavaszáig, és innen indult el Nagyapám munkaszolgálatba 1942-ben – örökre. Megmenekült Nagymamám és Anyukám a háború után is itt maradt még néhány évig, és az is ide köti a Családot, hogy Nagymamám későbbi második férje is ebből a városból származott.

Gunter Demnig, 1947-ben, Berlinben született szobrászművész. 2019 szeptemberében közép-európai körútján négy országban helyez el botlatóköveket.

fotó: wikipedia.com

2019. szeptember 12-én, csütörtökön, néhány perccel négy óra előtt, furgonja begördül anyai családom egykori lakóhelye elé. A telken szép, rendezett családi ház áll, a redőnyök lehúzva. Alul, egy keskeny csíkon szűrődhet csak be a délutáni, megnyugtató és szívet melengető napfény. A lakók, egy vélhetően 65-70 év körüli házaspár, amelynek férfitagja augusztusi invitálásunkat a kőletételre határozottan és gorombán visszautasította, hozzátéve, hogy az ő háza előtt nem lesz semmi ilyesmi, nincsenek otthon, esetleg délutáni sziesztájukat töltik a lehúzott redőnyök mögött.

Öten várjuk Guntert és őt kísérő feleségét, Katját:

helyi barátnőnk, aki egész életét a városban élte le, az ő egyik ismerőse, régi barátja, aki az áramot biztosítja a botlatókövek elhelyezéséhez, a város alpolgármestere, aki – munkatársaival együtt – az elejétől fogva nem egyszerűen támogatta, hanem fontosnak tartotta, hogy városában megjelenjenek az első botlatókövek, Apukám és én. Hatodikként, betegsége miatt lélekben, ott van Anyukám is. A hangulat, a gesztusok barátiak, fesztelenek, mentesek minden képmutatástól, közhelyességtől.

Gunter és felesége szakértelemmel, gyorsan és tisztán helyezik el a négy botlatókövet, Nagyapám, egy Nővére és két Fivére emlékére. A letételt rövid, családias és baráti megemlékezés követi: együtt vagyunk mi hatan, a művészpár, és immáron újra hazatért Rokonaink. Minden harmonikus, örül a lelkünk, hogy így állíthattunk – immáron szívünkön és lelkünkön kívül is – emléket Családtagjainknak.

Másfél óra múlva, fél hat körül, barátnőnkkel elindulunk az állomásra: út közben betekintek még egyszer az utcába. Csak a fényviszonyok változtak meg a naplementében, ám az idill még megvan. Legbelül van bennem egy kis szorongás, hogy nem törékeny-e ez. Elhessegetem, szavakba sem merem önteni. Visszatérünk Budapestre, mindenki örül.

Negyvennyolc óra múlva, szombat délután megcsörren a telefon: barátnőnk hív

Elmondja, hogy hétfőig várni akart, ám rábeszélték, ne tegye, hanem tudassa velem, hogy a kövek rézlapjait a házban lakó férfi még péntekre virradóra szétverte.

Szavakat nem találok, azt érzem, a Rokonaimat újra megölték. Robotszerűen elkezdek „cselekedni”: szüleim előtt nem hallgathatom el, ami történt, valahogy eldadogom nekik.

Majd mennek a levelek: a művésznek, rabbi barátomnak, és még egy-két barátnak, valamint az alpolgármesternek, akinek melegen együtt érző leveléből megtudtam, hogy az önkormányzat már megtette az első lépéseket.

Miközben írogatok, furcsa módon egyre határozottabban ölt bennem testet az érzés: nem, a Családtagjaimat nem ölték meg újra

És nem azért, mert a szó materiális értelmében egy élőlényt csak egyszer lehet megfosztani az életétől. Hanem azért, mert az a közterületi utcarészlet, az a járda, már nem ugyanaz, ami 2019. szeptember 12-e, délután négy óra előtt volt. A köveket meg lehet rongálni, ám azokat emberi erő onnan már el nem távolíthatja. Ez nem csupán magamra erőltetett vigasz, hanem mélyről jövő, néha-néha, egy-egy percre már megnyugvást nyújtó meggyőződés, talán hit.

A férfi állítólag tehetetlen dühében cselekedett. Ez egybecseng az augusztusi telefonbeszélgetés hangulatával. Nem tudhatjuk, hogy – amennyiben ez így van – milyen elfojtások, félelmek húzódnak e mögött a tehetetlen düh mögött.

A szavakat még most sem találom:

azért lett ilyen adat- és tényszerű, látszólag érzelemmentes az, amit most próbáltam lejegyezni. A történet jelen állása szerint erősen felemás: rengeteg jóakarat, és kevés, ám hatékony gyűlölködés, tudatlanság (?). Belül azonban erősödik a bizonyosság: jó ügyben voltunk és leszünk ott, és a most éppen megrongált állapotban, de ott lévő botlatóköveket újabbak fogják követni ebben a tisztességes, jó sorsra teremtett városban. Talán ezért is szeretném, ha a történet nem maradna meg csak a szűk családi és baráti körben.”

Forrás

Radnóti Miklós után Rejtő Jenőre is botlatókővel emlékeztetnek