Blogbazár
Bruck András: A szerelem erőtlensége – Péter a Rumbachból….
Nem lehetett vele politikáról beszélni. Nem lehetett nőkről. Tulajdonképpen semmiről nem lehetett, én legalábbis nem tudtam. Olykor mégis szívesen eltöltöttem vele fél órát vagy egyet.
Azt se tudtam, pontosan, hol lakik,
csak, hogy valahol a környéken, nem messze az én egykori Rumbach Sebestyén utcai lakásomtól. Mindig akkor találkoztam vele, amikor ott ült ház melletti autóparkoló elé kitett kis „teraszon”. Egy nő miatt járt oda, aki meg a közelben dolgozott.
Ez a szerelem tartotta életben Pétert
Homályos történet volt, én már csak a végjátékot ismertem, úgy, ahogy. Mintha korábban együtt éltek volna, de soha nem kérdeztem rá a részletekre. Tudtam, amennyit tudtam: a nő menekült Péter alkoholizmusa elől, a barátság mégis megmaradhatott közöttük, mert Péter még részegen se volt erőszakos.
Pont olyan szelíd ember volt, mint a dal, a Szállj fel magasra, amely évtizedekkel korábban a Piramis együttes billentyűseként ismertté tette.
Olykor a nő is odaült hozzá,
s egy idő után Péter megkérdezte tőle, megvárja-e, nála alszik-e. És a nő mindig azt felelte, hogy nem, aztán visszament dolgozni. Később Péter is átment az utca túloldalára, és hozott magának valamit inni az RS9 pinceszínház büféjéből.
Ivott, egyfolytában ivott
Tudta, mi volt a nő feltétele a folytatáshoz, de miatta se tudta abbahagyni. Egy nem alkoholistának nehéz ezt megértenie, de persze tudtam, hogy mondjuk az egész klasszikus amerikai irodalmat is inkább fűtötte az alkohol, mint a szerelem. A magyarról nem beszélve. Néha megkérdeztem Pétertől, miben bízik, minek jár ide, ha úgyis mindig ugyanazt a választ hallja. Azt felelte, hogy akkor hova menjen, számára nincs más hely. Ezt helyénvaló válasznak gondoltam.
Egyszer eldicsekedett, hogy már kevesebbet iszik,
és valamilyen „májértéke” is sokkal jobb lett, úgy emlékszem, egy száz és ötszáz közötti számot mondott. De a nőt nem érdekelhették a számok, talán csak a nullával érte volna be, mert a fülem hallatára legközelebb is nemet mondott.
Bár mindig magánál volt, kontrollált volt, Péteren egyre erősebben látszott a rengeteg tömény rombolása. Amikor egyszer felvetettem, hogy ebbe bele fog halni, nem kifogásolta, olyan arccal nézett rám, mint aki ezt inkább nem hiszi, mint fél tőle.
A halottak jönnek-mennek, főleg mennek.
Vajon most is egyedül volt,
vagy mellette feküdt a nő, akiről nyilván az utolsó pillanatáig nem mondott le? – ez volt az első gondolatom, amikor délelőtt hallottam, hogy 65 évesen, álmában meghalt Gallai Péter. Később meg, hogy én vajon mire lennék képes azért, hogy megmentsek egy szerelmet? Feltéve, hogy módomban áll, mert persze léteznek menthetetlen szerelmek.
Pár hónapja láttam Pétert utoljára
Valami dolgom volt egykori lakóhelyem környékén, siettem, nem mentem oda hozzá, csak átintettem neki a túloldalra, de mintha most először nem ismert volna meg. Ritka kivétel volt, ő nem a szerelembe halt bele, hanem még az sem menthette meg.
Szerző
