Banánköztársaság
Bruck András: ahogy véget érsz….
Folyton ott ült ezen a padon, a budapesti Pozsonyi úton, én többnyire így, alvás közben láttam őt. Télen, nyáron, fagyban, kánikulában. Az arcát csak ritkán láttam, de úgy éreztem, nem volt a lelkében szemrehányás, holott az mindenkiben van, de belőle talán a sorsa már kiölte. Soha egy pillantást nem vetett senkire, miközben az élet ott zsibongott tőle pár méterre, a környék kávézói, sörözői teraszain.
Már rég feladta, hogy emberek is élnek a földön
Ezt a fotót egy évvel ezelőtt, pont ilyenkor, május végén készítettem, rossz lelkiismerettel. Magam se értem, mi vett rá, nem szeretek, nem szoktam fényképet készíteni.
Már akkor is több mint egy éve ült ott, nem tudom, lehet-e mondani, hogy élt. Nagyon zavart, hogy ott van, a számkivetettsége valamiképp a némaságában is rettenetes vádirat volt, amely nekem is szólt. Valahányszor elmentem mellette, bűntudatot éreztem, mintha én is elkövettem volna ellene valamit.
Vajon mi lehetett a története? Talán elmondta volna, de nem adtam rá módot neki, örültem, hogy nem kellett a szemébe néznem.
Néhány napja kúszott belém a felismerés, hogy a megszokott utcaképből hiányzik valami
Nem valaki, valami. Aztán rájöttem, hogy ő, ő nem ül már azon padon. Nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb ez fog történni, ekkora magányosságba akkor is belehalsz, ha nem az utcán élsz, és nem olyan szörnyűséges módon, ahogy ő.
Nem mindenki alkalmas az életre, s a végére nem marad semmi, amibe utolsó fogódzóként még belekapaszkodhatnál. Ki tudja, mi mindenen ment keresztül, mire itt, a Pozsonyi úton kötött ki, hogy végül ott is végezze be. A padon, ebben a kínzó testhelyzetben, olykor a homlokával szinte a térdét súrolva, vagy a pad előtt, a földre bukva, esetleg még egy közbeeső állomáson, egy kórházban. Az élet csak kevesekhez kegyes, a legsimább útjai is bánattal, kudarccal, csalódással vannak aláaknázva. Könnyű valamelyiken felrobbanni. Nem ivott, soha nem láttam körülötte a hajléktalanoknak azokat a kis pálinkás üvegeit, annál több ásványvizes palackot. Ezen mindig elcsodálkoztam. Maga vette, odatették neki? Hát igen, ez valóban fontos, még a halálra ítélteket is óvni kell a kiszáradástól, hogy minél egészségesebben menjenek el. Miután egy környékbelit megkérdeztem, tudja-e, mi történt vele és ő tudta, megkönnyebbültem. Magam miatt is, miatta is. Nekem biztos jobb így, nem kell többet szégyenkezve elosonnom mellette, és azt hiszem, remélem, neki is.
Szerző
