Bruck András: az ellenzéki pártok megpihenhetnek, a rezsim legyőzésének terhe és felelőssége immár nem az ő vállukon nyugszik

Az idén, év elején olyasmi történt Magyarországon, amiről idővel kiderülhet, hogy számunkra az évszázad legfontosabb eseménye volt. Egy gyorsan párttá szerveződött mozgalom új társadalmi szerződést kínált: a már ránk égett áldozati szerep felmondását.

Kaphattunk volna-e jobb ajánlatot ennél azután, hogy a Fidesz megdöntötte a köztársaságot, felszámolta a demokratikus intézményeket és az ország egyetlen ember uralma alá került? Ezért is érthetetlen, mi több, sokkoló, milyen sokan nem fogják fel a Tisza Párt tömegpárttá válásának jelentőségét.

A félrecsúszott valóságérzékelés jele,

hogy ezek az egy táborba szerveződött fanatikusok szinte zombihadseregként küzdenek az ölünkbe hullott lehetőség ellen. Hullámokban támadnak, rég érdektelenné vált vagy megcáfolt híreket, pletykákat tartanak felszínen, a tét irdatlan súlyához képest még piszlicsárénak sem nevezhető „bizonyítékokkal” igyekeznek Magyar Pétert hitelteleníteni.

• Ha a fb-oldalán azt írja, hogy „Egy modern, európai, demokratikus, fejlődő és élhető Magyarországot kell építenünk”, akkor nyúzóinak ez a reakciójuk: meglátjátok, rosszabb lesz, mint Orbán.
• Ha a Telexnek adott, egyébként kiváló interjújában azt mondja, hogy a következő országgyűlési választáson az lesz a kérdés: akarjuk-e itt tartani a Nemzeti Együttbűnözés Rendszerét az ötödik ciklusra, hogy tényleg az utolsó szöget is ellopják, vagy váltani akarunk?”, azt meg azzal kezdik ki, hogy nem csak marad a Fidesz, de két Fidesz lesz. Értem, hogy az érzelmi elfogultság megsemmisíti az ítélőképességet, de ez már akkor is az elmekórtan hatásköre.

A kilátástalanságba beletörődött és abban felőrlődött magyarok az elmúlt másfél évtizedben úgy éltek, mint akiknek mentális és verbális szótárából kihúzták azt a szót, hogy jövő. A napok túlélése lett mindenki közös programja. Sokan még mindig nem fogták fel, hogy életük már hosszú ideje és hosszú időre kijelölt pályán halad, s hogy az eredeti úticélt a túravezető alaposan megváltoztatta: az útirány immár kelet, Moszkva. Márpedig ez a Moszkva ugyanaz, ami ötven vagy száz éve volt, s amit egy Párizsban élő orosz író ekképp jellemzett Goncourt-díjas regényében:

„Iszonyú ez az ország! Lakói nem tudnak meglenni a rossz, a kínzás, a szenvedés, az öncsonkítás nélkül. És én mégis szeretem?”

– kérdezi magától, végül vonakodva igennel felel. A magyar kormányfő pedig épp arra trenírozza híveit, hogy ők is szeressék Oroszországot – szeressenek szenvedni.

Bőven van is miért

A rezsim épp arra nem költ, csak a minimumot, ami valóban kellemes hellyé tesz egy országot: oktatás, egészségügy, közúthálózat, vasút. A diákság úgy negyede funkcionális analfabéta, a felsőoktatás néhány kivétellel ócskavas, kitépett lapok, A-ból-B-be eljutni Magyarországon 80 nap alatt a Föld körül, a vonaton a légkondicionáló a kánikulában fűt, a mosdó nemzeti szégyen, fél óra-több óra késés a MÁV-nál üzemszerű működés; az állami egészségügy az eltitkolt kivégzések legolcsóbb formája, a magán ugyanaz, csak a többségnek megfizethetetlenül drága. És még a mezőgazdaságot is tönkretették.

Hitetlenkedők, vérbírók, lehet választani: Magyar Péter és a Tisza Párt vagy a pusztítás folytatása 2026 után, hazafias lelkesedéssel.

Ahhoz, hogy Magyarország végre visszajusson a szabad, demokratikus, fejlődni képes nemzetek közé, a Tisza Pártnak 2026-ig meg kell dupláznia jelenlegi szavazói számát. Ez már önmagában is rendkívüli, szinte a lehetetlennel határos feladat. Péntektől olimpia, szóval legyen egy sporthasonlat: olyan, mint öt másodperc alatt futni a száz métert. Ráadásként pedig a párt elnöke elleni gyűlölet- és bizalmatlanságkeltés megnehezíti, hogy létrejöjjön, „lépésről-lépésre” felépüljön az elegendően széleskörű kormányváltó akarat. Az, hogy a lehető legtöbb embert elérje az ugyanazt akarjuk sodró, magával ragadó érzése.

Milyen öntelt és korlátolt lény az ember!

Még a szabadsága feltételeit is maga akarja megszabni: ne az mentse ki a rezsim karmai közül, aki képes lehet rá, hanem az, akiről ő is tudja, hogy csak a vereségeink és megsemmisüléseink számát növelné. Nem számít. Ahogy az sem, hogy nem csak saját magukat dobnák oda ötödször is áldozatként.

Nem tudom, hogy az ellenzéki pártok vezetői miként élték meg kudarcaikat, nyomasztja-e őket örökös sikertelenségük. Szerintem nem különösebben, de ha tévednék, akkor most végre megpihenhetnének, a rezsim legyőzésének terhe és felelőssége immár nem az ő vállukon nyugszik. Nyugodtan elismerhetik, hogy ez nekik is megnyugtató érzés.

Forrás

Kapcsolódó