Családi ezüst – Nincs új a nap alatt 33.

Orbán Viktor igazán sikeres politikus. Sikerült elérnie, hogy ha valami állami pénzköltésről esik szó, akkor az átlagember első gondolata: ebből vajon mennyit nyúlt le a maffia.

Hamis papírral a kutyának se kell

Az adófizetők pénzének ellopása jut az ember eszébe a legfrissebb üggyel, a Seuso-kincs megvásárlásával kapcsolatban is. Adott egy forgalomképtelen leletegyüttes, amit már 24 éve nem tud a tulajdonosa pénzzé tenni. Először a Sotheby’s aukciós ház próbálkozott vele 1990-ben New Yorkban, de a nyilvános prezentációt követően az árverés elmaradt, mert kiderült, hogy eredetpapírjai hamisak. Aztán hosszú szünet következett, majd 2006-ban a Bohnhams aukciós ház is próbálkozott egyet, de a kétes eredetű tárgyakra nem akadt vevő. Sőt, a nagy tekintélyű cambridge-i régész, Colin Renfrew még a tárgyak bemutatását is elítélte, mert tisztességtelennek találta.

És akkor jön Orbán Viktor, a nagyszerű üzletember, aki már a MOL-részvényeken is veszített 200 milliárdocskát, és egy sajtótájékoztatón közli, hogy milyen jó üzletet csináltak, mert a kincsek felét megvették 15 millió euróért, holott a Sotheby’s már 1990-ben negyvenmillió fontra (körülbelül 45 millió euró) értékelte az egészet. Azt elfelejtette megemlíteni, hogy vevő viszont nem akadt rá.

Orbán üzleti érzékére az is árnyékot vet, hogy ez a 15 millió euró pont 5 millióval több, mint amennyiért 2006-ban az egész leletegyüttest hajlandó lett volna a tulajdonos odaadni – ahogy azt Hajdú Évától, a Seuso-kincsekért akkoriban felelős miniszteri biztostól tudjuk. Az akkori miniszter, Hiller István azonban soknak találta az összeget, így az üzlet kútba esett.

Titokzatos eladó

Nem csak az ár gyanús, hanem a vásárlás körülményei körüli titkolózás is. Először nem árulják el, hogy kitől vették. A HVG tudósítója szerint Orbán azt mondta, hogy „ez ügyben Lázárt és Baánt kérdezzék”. Csakhogy „az említettek elsiettek a sajtótájékoztató után”. Aztán valószínűleg rájöttek, hogy ez így túl sovány, azért aztán Baán László egy idő múlva visszatért, és elárulta a nagy titkot: egy angol testvérpártól vették. Ezzel az erővel mondhatta volna azt is, hogy egy Kázmér nevű kecskétől és Rozi nevű anyjától.

Arra nem sok szót pazarolt, hogy ki ez a rejtélyes „testvérpár”, és hogyan kerültek a tárgyak hozzájuk, amikor évtizedek óta mindenki úgy tudta, hogy Lord Northampton a tulajdonos. Ráadásul a leletegyüttes másik fele továbbra is nála van.

De nem elég, hogy a tárgyak fele valamikor, valahogy egy angol testvérpárhoz került, ezek ráadásul ideális tárgyalópartnernek is bizonyultak. Először is, nem kellett nyomozni utánuk, Baán László szerint ők keresték meg a magyar felet. Sőt, a tárgyalások során egy pillanatig sem vitatták a magyar állam tulajdonjogát.

„A tizenötből tíz a miénk”

Mindezen információk alapján az Orbán-rendszeren edződött újságolvasó valahogy így képzeli ezt az egész üzletet. Lord Northampton rájött, hogy a műkincskereskedő átverte annak idején a Seuso-kincsekkel. Szabályos aukción nem tudja értékesíteni a tárgyakat, de azért szeretné menteni a menthetőt, és akár ráfizetéssel megszabadulni az jó hírnevén foltot ejtő műtárgyegyüttestől. Azt azonban nem akarja, hogy az Orbanisztánnal folytatott seftelés újabb foltot ejtsen a becsületén, megbíz hát egy „testvérpárt”. Ezek megkeresik a magyar illetékest: „Bazki, egyezzünk má’ meg!” Az illetékes kész a megegyezésre: „Jól van, faszikáim, aláírtok tizenöt milliót, de ti csak ötöt kaptok kézhez, azon riszteljetek a lorddal!”

Ez így tényleg jó üzlet. De kinek?

Andor Mihály

(Gépnarancs, 2014. március 27.)