Banánköztársaság
Csendes főhajtás a vészkorszak debreceni áldozatainak emlékére
A második világháború előtt Debrecen lakosságának mintegy 10 százaléka volt izraelita. A közösség a német megszállásig viszonylagos biztonságban élt, bár a zsidótörvények általi jogfosztó intézkedések sok család életét megkeserítették.
A gettóból téglagyári gyűjtőbe
A debreceni gettó felszámolására június 21-én került sor. Hajnalban a csendőrök verték fel álmaikból a lakókat, és a lakhely gyors elhagyására adtak utasítást. Csak egy kézicsomagot vihettek magukkal, a többit át kellett adni a hatóságoknak. Minden személyi csomagot átkutattak, a személyi iratokat, elvették, majd az embereket szekerekre pakolva, lovas rendőrök kísérete mellett a város déli részén található Serly-téglagyárba vitték. Ekkora már itt voltak a hajdúböszörményi, a hajdúdorogi, a hajdúnánási és a balmazújvárosi gettók fogvatartottjai is.
Sokan már megérkezésük napján öngyilkosok lettek
A téglagyár területére orvos nem léphetett be. Nemsokára mindenütt holttestek hevertek, és az őrség nem engedélyezte, hogy azokat a gettó területéről kivigyék. A téglagyárat magyar csendőrök őrizték élesre töltött gépfegyverekkel. A szemtanúk gyakran számoltak be a csendőrök kegyetlenkedéseiről, akik állandóan pénz és értéktárgyak után kutattak. Egyeseknek dagadt a tarsolya a rablott értéktárgyaktól. A jómódúnak ismert embereket kiválogatták, majd a Péterffy utcai kaszárnyába vitték őket, ahol kínzásokkal próbálták megtudni, hová rejtették el pénzüket, értékeiket.
A táborban lévők sorsa június 24-én megpecsételődött. Ekkor indították ugyanis útnak az első transzport-listán összeírt embereket.
Június 25-én a gazdaság melletti vágányokra érkező első szerelvénybe 2286 főt vagoníroztak be
Négy nappal később az auschwitzi rámpához érkezetek. Ezzel újabb állomásához érkezett a debreceni zsidóság tragédiája. Június 26-án és 27-én újabb két szerelvény indult útnak. A víz és élelem nélkül elindított vagonok előbb Auschwitz felé vették az irányt, de valószínű, hogy szervezési okok miatt visszafordították őket Magyarországra. Végül Bécs felé irányították őket, és Strasshof lett a végállomás. E két Ausztriába érkezett szerelvényen összesen 6841 személy volt Az utolsó, főleg betegekből, gyengélkedőkből és idős emberekből álló szerelvényt június 28-án küldték Auschwitzba. Július 3-án érkeztek a hírhedt táborba. A válogatást követően a legtöbbjük még aznap a gázkamrákban végezte.
A debreceni zsidóság vesztesége a deportálások és a munkaszolgálat következtében 4028 fő
Az egész közösség fele veszett oda. A túlélők közül sokan nem tértek vissza a cívisvárosba, a legtöbben az Egyesült Államokban és Izraelben telepedtek le.
Debreceni Egyetem Történelmi Intézete a Raoul Wallenberg Egyesület kezdeményezésére és támogatásával megemlékezést tartott a debreceni és a környékbeli zsidóság 1944. június végi deportálásáról 2019. június 26-án. Csütörtök este a Déri Múzeum előtti csendes megemlékezésen. A kihelyezett táblákon a végzetes dátumok mellett ott szerepelt az elhurcolt zsidók száma is. Szomorú mementója egy olyan kornak,
” mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra” (Radnóti Miklós)
Az emlékezők többek között részletet hallgattak meg Fahidi Éva emlékeiből aki fiatal izraelita lányként élte át a holokausztot
Családjával együtt hurcolták el Auschwitzba, ahonnan csupán egymaga tért vissza. Emlékeiről sokáig nem beszélhetett, míg végül A Dolgok Lelke című visszaemlékezésben örökítette meg családja történetét:
„Mi itt Magyarországon arra voltunk nevelve, hogy felejtsük el saját holokausztunkat, vagy ha erre nem vagyunk képesek, legalább ne beszéljünk róla, de semmi esetre sem nyilvánosan.”
Kavics az áldozatok emlékére
Az esemény végén gyertyák gyújtásával, a városok neveit tartozó kavicsok elhelyezésével tisztelegtek a részvevők a holokauszt debreceni ártatlan áldozatai emléke előtt. Megható volt, egy idősebb úr, aki tolókocsival közlekedik, a fővárosból érkezett a megemlékezésére, mert családtagjait Debrecenből hurcolták el a magyar csendőrök.
Tényleg rehabilitálni kellett Horthyt?
Az ember fejében ilyenkor, -látva a táblákat, hallván az áldozatok számát-, kavarognak a gondolatok. Debrecenben és az ország számos településén magyar darutollasok hurcolták el a zsidókat, kínozták őket halálra. Miképp lehetséges az, hogy napjainkban Orbán Viktor és a nemzet történészasszonya gyakorlatilag rehabilitálta Horthy Miklóst? Hogyan lehetne a megaláztatásért, a kínokért amit emerei a tudtával okoztak felmentést adni a kormányzónak, akinek súlyos felelőssége van a magyar zsidóság százezreinek elpusztításában. Erre nincs mentség, tisztességes ember elítéli a holokausztot, nem tesz úgy, mintha ahhoz a magyar fegyveres testületeknek semmi köze sem lett volna.
Nem felejthetünk, mert napjainkban újra ordas eszmék uralják a magyar közéletet. Minden magyar demokratának, hazafinak minden lehetséges módon tiltakoznia kell a gyűlölködés, a zsidózás, a faji megkülönböztetés minden formája ellen. Gondoljunk a debreceni áldozatokra, akik „bűne” az volt, hogy zsidók.
