Kultúra
De mi legyen a tönkjével?
Imádom az olyan napokat, amikor az egész napos kutatás során összesen 2-3 gombát találunk. Ilyenkor sincs kivétel, viszem a szakellenőrhöz – nem azért, mert például a nagy őzlábgombáról (Macrolepiota procera) nem tudnám eldönteni, hogy ehető-e. Vannak szabályok, amelyekből az ember nem enged.
Az ifjú szakértő
Ácsorgunk tehát feleségemmel a sorban, nézzük a szerencsésebb gombászok kosarait, amikor a legkellemetlenebb gombásztárs is előkerül: a kamasz, aki már szedett néha gombát a szüleivel, és máris szakembernek gondolja magát.
„Majd a szakértő kidobja”
Ezúttal ifjú hölgy képében érkezik a bosszantó jelenség. Járkál végig a kosarak között, és kommentál: „Ezt is csak egyszer lehet megenni”, „Ezért a pár gombáért minek indultak el egyáltalán”, „Majd a szakértő kidobja”. Visszafogom magam, és akkor sem szólalok meg, amikor apuka is hozzáteszi a magáét: „És még a szárát is elhozták”.
Gombaínséges napokra
A nagy őzlábgombát hagyományosan szokták úgy szedni, hogy a kalap alatt vágják el a tönköt, hiszen a legtöbben csak a kalapot használják fel. Viszonylag kevesen tudják, hogy az üreges, szálas, rágós tönk kiválóan szárítható, és porrá őrölhető, hogy aztán ételízesítőként tegye boldogabbá a gombaínséges napokat. Nem baj, kedves gombásztársak, hagyjátok csak ott a tönköket, majd én elhozom!
Aztán eljön az igazság pillanata. Apa és lánya kosarából a szakellenőr asztalára kerül a gomba. Nagyjából a felét viszik haza, a többit ki kell dobni. Kár! Az erdőben több haszna lett volna, mint a kukában.
Szerző
