A diktátorok jövője reménytelen – Lázadás Pilinszkyvel a Kassákban

Pilinszky Jánost várjuk a Kassák Klubban 1972 őszén hat órára. Költői est lesz.

Lesz? Várnak a vendégek, több mint százan, de a költő nem jön, nem is telefonál. Hat óra. Hat óra öt. Hat óra tíz. Az est szervezője, aki Péterfi Ferenc néven vonul be majd a népművelők aranykönyvébe, nyugodt. Alkat kérdése.

A klubigazgató idegei kilógnak a fejéből. De ezt már megszoktuk. Mindig pánikol. Idegbeteg maximalista. Ismerjük a fajtáját.

Én voltam a klubigazgató.

Klubigazgató: „Halló…! Jó estét! Bocsánat… Itt várjuk… Tudja, ma este hattól…”

Pilinszky: (Az ismert vékony hang.) „Ó! Ó! Igen! Elnézést… Elaludtam… Írtam hajnalig …”

Taxi. Irány a Hajós utca. Futás az emeletre. Már felöltözött.

„Írtam egy drámát… ”

„Hozza magával! Felolvassa a program után…”

A költői est költői est, mint mindig. Irodalomtörténész bevezet, színész szaval, költő válaszol, taps. Nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy a Kádár-korszak közepén, amikor éppen megfojtják az új gazdasági mechanizmus álmának maradékát, és betömik a pofáját mindenkinek, aki a rendszer reformjáért pofázik… (Ellene? Azt kinyírják börtönnel, kiutasítással, padlóra szorítással.) Szóval, akkor, amikor néptáncolni is csak belügyi felügyelet alatt lehet a Sebő klubban (az is a Kassákban volt mellesleg), a kívülálló, vállaltan katolikus költőre gyűlt össze a nép.

„Kit fölvezetnek? Nem tudom.
Kik fölvezetik? Nem tudom.
Vágóhíd vagy vesztőhely? Nem tudom”

A Sebő Klub a Kassákban (Sebő Ferenc, Halmos Béla, Éri Péter, Sebestyén Márta és mások)

Aztán jöttek Juhász Ferencre, Nagy Lászlóra, Weöresre, Sebőre, Vitányira és Elbertre, aki Szolzsenyicinről mert beszélni, mikor már nem lehetett…

Nem létezett, nem létezik, s nem fog létezni olyan diktatúra, amelyet a nyílt vagy rejtett ellenállás nem tépked, nem pusztít, nem emészt fel. A diktátorok jövője reménytelen. Nincs az a pestis, kolera, himlő, sárgaláz járvány, diktatúra, ami véget ne érne egyszer, aminek ellenszerét meg nem találjuk.

A költői est nyolc, fél kilenc körül ér véget.

Egy régi cédula: A diákklub irodalmi köre előadja a KZ oratóriumot. (1970? 1971?)

Bejelentjük, hogy aki akar, maradhat, a költő felolvassa első drámáját, amit éjszaka írt.

A többség marad. A költő felolvas. A Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa, az azóta neves irodalomtörténésszé bölcsülő Tverdota György magnóra veszi Pilinszky drámáját. (Remélem, a PIM-ben megvan.)

Éjfél körül fejezi be felolvasását a költő.

„Végre mégiscsak találkoztunk! Mi, gyerekek, és ti, katonák.”

Csend, aztán taps, amint szokás.

Negyvenöt év telt el.

Aki akarja, meghallgathatja a drámát Pilinszky előadásában. A Magvető két éve kiadta Széppróza címmel a költő prózai és drámai alkotásait, s mellékletként a Gyerekek és katonák hangfelvételét tartalmazó felvételt, amelyet Párizsban rögzített Pilinszky barátja.

Halkan, énekelve beszél a költő.

Nem különös, hogy ez a halk hang messzebbre hallatszik, mint mások harsogása?

„Takard le jól, mit elkövettél,
és élj utána szabadon, akár
egy sikeres merénylő. Tetted
kendő alatt, nélküled is megél,
majd túlnő rajtad, meghalad,
alig először, később azután
gyereksirásként, mint a végitélet,
mikor a bárány elkiáltja magát.”

(Vendégszerző: Nógrádi Gábor)

Kapcsolódó: Beer Miklós: az egyháznak fel kell emelnie szavát az éhezés, a szegénység ellen