Egy férfi a padon

Szeretek beszélgetni. Bárkivel, aki szóba áll velem. A jövő-menő emberek zöme, de még a hajléktalan is nem csak, hogy szívesen társalog, de némelyikük szinte megkönnyebbül a lehetőségtől, hogy beszélhet végre. Nem ritka, hogy élettörténeteket, családi drámákat ismerek meg így.

A pénz nem mindig boldogít

Aki nem túlságosan bőbeszédű, az nem a nagykaput tárja ki, csak az élete egyik ablakszárnyát, de már abból is tudom, mekkora megtiszteltetés és felelősség, hogy oda vadidegenként bepillanthatok.

Mostanában az érdekelt, vajon kinek mekkora gondot okoz a nyári vakáció idején a kisiskolás elhelyezése, naprakész-e az elérhető nyári táborok listájából, vagy a nagymamák bizonyulnak a helyzet urainak. Sokféle család sokféle helyzetéről mindenféle válaszokat kaptam.

Egy középkorú, ápolt, rendesen öltözött férfi, aki láthatóan ráérősen üldögélt a hátizsákja társaságában egy padon, azt felelte: számára nem a gyerek elhelyezése a gond, aki már amúgy is tizenéves, hanem ő maga az, aki helyet keresne. Igazából ugyanis hajléktalan. Erre már muszáj volt – ha kissé tétova bizonytalansággal is, mert már ennyiből lehetett sejteni, hogy valami itt nagyon kikívánkozik, és ha talál egy hajszálrepedést, hát azon nyomban ki is borul – rákérdezni: hogyhogy?

A kérdésre pedig – mint már annyiszor – megint az derült ki, mennyire nincs halvány fogalmunk sem arról, micsoda súlyos terheket cipelnek a körülöttünk járó emberek. Hogy, ha minden nyomasztó gondunk csak egyetlen hangos kiáltássá változna, megszűnne a maradék csönd is. A férfi második, harminc éve tartó házassága szakad szét éppen, recsegve-ropogva. Főképpen a pénz miatt. Pedig nagy szerelem volt. Gyerek nem lehetett, de boldogság volt az is, amikor egy csecsemőt örökbe fogadtak. Biztosak voltak benne, hogy minden jó lesz, érdemes volt élni.

Muszájból választotta az utcát

Egészen addig, míg ki nem derült, hogy a férfi a gyereknevelésbe nem szólhat bele. Eleinte tudomásul lehetett ezt venni, ám amikor a „csak apád meg ne tudja” jelszóval zajlott a család élete, már jó látszott, hogy valamit tenni kéne. Tízéves korára a csokival kényeztetett gyerek majdnem egy mázsát nyomott a mérlegen. Zugevő lett, a szekrények mögött szaporodtak a dugdosott sztaniolpapírok. Aztán a srác hazudozni kezdett. Majd dohányozni. Anya megengedte. Ő vette a cigit. „Csak apád meg ne tudja.” Az apa eleinte dorgált. Amikor ezt is semmibe vették, kieresztette a hangját. Majd összetörte a szemüvegét.

A családja tagjaihoz nem nyúlt, a kritikus ponton mindig megfékezte az indulatait. A felesége nem. Ütött, rúgott, karmolt. Olykor elővette a kisbaltát is. A konyhakést. Néha mégis beköszöntött a béke. A remény, hogy ezután minden másképp lesz. Hitelt vettek fel a házra. A férfi nevére személyi hitelt is, amiről csak utóbb derült ki, hogy nem nyolcszázezret írt alá, hanem egymillió-háromszázezret. Amiről azt sem tudja, mi lett a sorsa, mert mire az asszony költeni kezdte, ő már az utcán volt. Pénz nélkül. A közös bankszámlán nem hagytak neki egy fillért sem.

Muszájból választotta az utcát. Nem mer otthon maradni. Egy pokoli estén nem bírta tovább, hogy semmibe veszik, hogy még csak odafigyelni sem hajlandók arra, amit mond, és tehetetlen, kétségbeesett dühében összetörte a konyhaasztalt. Az asszony kihívta a rendőrséget. Amikor kiderült, hogy bizalmi munkakörben dolgozik, a rendőr figyelmeztette: ha meg akarja őrizni a munkáját, fogja vissza az indulatait, mert értesítik a munkahelyét.

A férfi meg akarta őrizni a munkáját, annál is inkább, mert ő fizeti a bankhiteleket. Nyolcvanezer forintot havonta. Ha nem fizet, letiltják a munkabérét. Miből fog élni? Hiszen már otthona sincs. Haza nem mehet, ott pokol az élet, és ki tudja, mivé fajulhat még. Folyton ezeket őröli, mint egy megállíthatatlan malom. Ül a padon, hol itt, hol ott. Aztán bemegy dolgozni. A munkahelyén rendesek, nem szólnak, ha néha ott pihen, megmosakszik. De ebből sem mer rendszert csinálni, nehogy ott is megelégeljék.

A túlvilág nem fogadta be

Az utóbbi időben magas a vérnyomása. Nemrég úgy érezte: nincs kiút, ebből elég. Bevett negyven vérnyomáscsökkentőt. Elaludt egy padon. A telefonja ébresztette, ami a műszakkezdéshez volt igazítva. Kába volt, és elkeseredett, hogy nem sikerült átkeverednie magát a túlvilágra. Amíg mesélt, álltam és hallgattam. Ő meg, mint aki súlyos udvariatlanságon kapta magát, egyszer csak azt mondta: „Jaj, hát tessék már helyet foglalni!” És mutatta maga mellett az utcai padot. Ez a vendégmarasztaló gesztus ott billegett a hajléktalanlét és egy végleg elsüllyedni látszó biztonságos világ peremén. Ekkor határoztam el, írok róla…

Kapcsolódó:

https://varosikurir.hu/egy-teli-napon-legalabb-14-ezer-ember-van-hajlektalan-helyzetben/