Egy kis mosoly

Mentem nyugodtan reggeliért, de az az átkozott béka nagyot ugrott előlem. No persze, megint Mamma miatt: a szerencsétlen olyan ügyetlen, hogy a csörtetésével mindig felzavarja a kaját.

Onnan kapta a nevét is: amikor éhen marad, panaszosan mammmááá-zik.

Csakhát: az a Mammma az én Anyukám is, aki viszont nagyon dühös tud lenni, ha elugrálok a Mamma elől, hogy nyugodtan falhassak valamit: kapom ám a szidást! Mellé meg nyomatékul egy-egy maflást is: rendes testvér nem hagyja a málébbat bajban!

Hát így kerültem én ebbe a nagy bajba! Megláttam egy keskeny ösvényt: arra még nem jártam, ráadásul egy nagy zsombék el is takart a mögöttem loholó Mamma elől. No, gondoltam, befalok valamit, aztán – amilyen nagy szívem van nekem -, viszek egy falatot ennek a maflának is. De ahogy haladtam, egyre nagyobb fényesség támadt körülöttem. Az ösvény is széles lett, alig lehetett látni az oldalát. Az alja meg olyan kemény volt, amihez hasonló csak annak a nyílásnak az anyaga, amitől szigorúan óvtak mindig az öregek: arra ne tévedj, nagy, villogó szörnyetegek járnak arra, és kérdés nélkül eltapossák, aki/ami az útjukba kerül! Itt meg óriási csapatokban rohantak a szörnyek, és micsoda zajjal! Eszembe is jutott: ezek előbb utóbb éhen halnak: nincs olyan süket béka, de még egy nyomorult vízibolha sem, aki ekkora zaj elől el ne menekülne.

Aztán megállt pár ilyen szörny, és még szörnyebb szörnyek léptek elő belőle! Éles hangon morogtak, na de engem se a gólya költött! Az egész rokonságban én tudok a leggyorsabban futni! (Na jó, a Zelma azért néha gyorsabb: nem tudom utolérni, hogy megtöltsem az erszényét olyan apró kis babákkal.) Szóval jöttek a szörnyek, persze nem értek utol. Hogy is érhettek volna? Hiszen nyomorékok! Kész csoda, hogy egyáltalán meg tudnak állni a hosszú hátsó lábukon, és nem esnek hanyatt! Nincs farkuk, egy picike sem! Nem is értek volna el: de akkor megcsípett egy átkozott szúnyog – csak az lehetett, van elég belőlük a környékünkön! – én meg úgy elaludtam szinte futtomban, ahogy azt okos öregek mesélték, amikor óvtak az aljas kis repkedőktől. Éreztem, hogy itt a vég.

De nem: nagy fényességre ébredtem, egy kemény izén feküdtem, körülöttem meg egy-két ilyen farkatlan lény nyüzsgött: nyomogattak, tettek ide, tettek oda: Na, gondoltam, nekem végem!

Most nézik, melyik részem legyen az ebéd, melyik a vacsora. Hacsak fel nem falnak egyszerre. Legalább a torkukon akadok! A farkamat még az az éles fogú settenkedő sem bírja elrágni: pedig jó sok hús van rajta – de kemény, mint a kő.

De nem történt ilyesmi.

Csak megint rám eresztették a szúnyogokat: fura, hosszú, fényes izébe bezárva tartják őket. Enni is adtak: nem lennék elég kövér? Azt még nem is mondtam, milyen undorítóan néznek ki ezek a szörnyek. A bundájuk sima, mint amikor a zsombékok között a melegben megnyálasodik a víz. És mindenféle rikító színű! Hát hogy bújnak el ezek, ha jönnek a szörnyek – bocsi, hát ők azok.

Most itt ülök egy helyen, amit erős pálcák vesznek körül: olyanok, mint azok a nádak, a mocsárban. Csak nem tudom őket elhajlítani az útból. Szinte sajnálni kezdem szegény szörnyeket: csupa ilyen kemény dolog veszi körbe őket: sehol egy puha zsombék, ahová lehajthatnák azt a magasban trónoló fejüket.

Csak abban reménykedem, ha eddig nem ettek meg, megláthatom még valaha az otthonomat. Még annak a mamlasz Mammának is örülnék. Miket fogok én mesélni, én leszek a legokosabb, engem tisztelnek majd a legjobban. Annak meg kijár minden elfogott békából, zamatos hajtásból néhány falatnyi. Nem kell rohangálnom mindenféle idegen ösvényen. Csak ülök, és elmesélem, micsoda gusztustalan óriások támadtak rám! És milyen hősiesen szabadultam! Ugyan még nem tudom, hogy milyen módon harcolok majd az otthonomért – de azért jó, ha kicsit félnek is tőlem, hiszen legyőztem a lényeket! Szívesebben hordják majd a zsákmányukat nekem. Talán még Zelma is hajlandó lesz megállni végre…

(A hír: Sydney-be betévedt egy mocsári kenguru, „aki” rémülten ugrált a forgalomban, amíg rendőrök és állatvédők el nem fogták. Az állatorvos megvizsgálta, néhány nap múlva visszaengedik a mocsárba. A kis kenguru morfondírozását lejegyezte: Rátesi Margit)