Banánköztársaság
Eláll a lélegzet – Lapzsemle
A Városi Kurírban elgyászoltam a megszüntetett, illetve hétvégi („Visszhang”) mellékletté sorvasztott, több évtizedes múltú Vasárnapi Hírek című lapot. Rendszeres Népszava-olvasóként azóta is folyamatosan figyelem a Visszhang formálódását. A Heti lapzsemlében a Visszhang melléklettel foglalkozom.
Magukra találtak
A Visszhang a 32 oldalas VH hetilaphoz képest radikálisan csökkentett terjedelem korlátai között keresi útját hónapok óta. Az irodalmi és kritikai témáktól könnyen elbúcsúztak, hiszen a Népszava pénteken a Nyitott mondat irodalmi melléklettel jelenik meg. Nagyobb érvágás volt ennél a korábbi színes, színvonalas publicisztikák, véleménycikkek feladása. Kisebb megingás után rájöttek, hogy a VH korábbi, sikeres „politikailag inkorrekt” (PINK) rovatát viszont, a Heti abszurd glossszával együtt továbbra is életben kell tartani. Nagyon helyesen.
Mára pedig megtalálták fő profiljukat: kiváló riportok, portrék, interjúk nyújtanak igazi olvasnivalót végig a következő héten. A Visszhang augusztus 30-i számának példáján mutatom be, milyen úton jár a korábbi VH-szerkesztőség.
Végre az féljen, aki eddig rettegésben tartotta a másikat!
Mihály Zsoltot, a Szelíd Motorosok a Zaklatások Ellen mozgalom alapítóját kereste meg „A félelem szelíd motorosai” című riportjában Sombor Judit és Kövesdi Péter.
Amerikában és több európai országban régóta léteznek motoros csoportok, amelyek gyerekeket védenek meg az erőszaktól. Mihály Zsolt felhívására százak jelentkeztek a Magyarországon megalakuló országos hálózatba. „Talán az a vonzó bennünk, hogy politikamentesek vagyunk, de inkább az, hogy a bántalmazás olyan ügy, ami mellé bárki nyugodtan odaállhat” – idézik az alapítót.
A cél: megvédeni mindenkit, aki erőszaktól szenved. „Leggyakrabban hölgyek, a családon belüli erőszak áldozatai keresnek meg minket.
„Nem ütünk, nem fenyegetünk, pszichológiailag próbálunk hatni”
– mondja az első számú Szelíd Motoros, amikor azt firtatjuk, az erődemonstrációja nem tűnhet-e önbíráskodásnak? – „A bántalmazás hosszú évekig folyhat titokban, de ha egyszer csak ráirányul a figyelem, már nem olyan bátor az elkövető. Igen, ha úgy tetszik: erőt fitogtatunk, ilyenkor az fél, aki eddig félelemben tartotta a másikat. Tapasztalataink azt mutatják, hogy a bántalmazók jelentős része magas funkciót tölt be, neve, rangja van.
Az ilyeneket védi a média, jusson eszünkbe a péppé vert nő, aki »átesett a vak komondoron«. Az ilyen elkövetőket a hatóság is védi, hiába rohangál az áldozat fűhöz-fához, nem ér el eredményt. De ha mi látványosan fölvonulunk, az segíthet, mert egy ilyen jelenet odavonzza a bulvársajtót, és aki közismert, tart a nyilvánosságtól.”
Csak Kalasnyikov gépszalagnak hívták
Odze György könyvet írt egy Malév-gép 1975-ös, rejtélyes katasztrófájáról. Kövesdi Péter beszélgetett erről a személyes veszteségét is gyászoló szerzővel. („Járat a semmibe – Aljas politikai játszmák a MALÉV 240-es, Budapest–Bejrút járatának tragédiája mögött„) Csak abban lehetünk biztosak, hogy a magyar polgári járatot Bejrút közelében valami lelőtte. Nem volt túlélő.
„Bejrútba kevesen szerettek repülni, ami érthető volt. Az áprilisban kitört véres és zavaros polgárháború miatt veszélyes helynek számított, nem csoda, hogy a társaságok többsége már nem is repülte azt a desztinációt. Kivéve a MALÉV-ot és a keletnémet Interflugot.
„Mindenki tudta, hogy a Bejrút egy halálos fenyegetés, sokan nem is vállalták. Ahogy Damaszkuszt sem – mondja Odze. – Bejrútot különösen azért utálták, mert azzal soha nem volt rendben semmi. A terhelési lap, amit kiállítottunk, sosem stimmelt, az áruról, ha szállítottunk, nem tudtuk, hogy micsoda és mennyi. Láttuk, hogy teherautók jönnek a géphez, Videoton felirattal. A fuvarlevélen az volt, spare parts, vagyis alkatrészek. Mi csak Kalasnyikov gépszalagnak hívtuk. Egyedül a kapitány tudhatta pontosan a súlyokat, de hogy mi a rakomány, azt valószínűleg vele sem osztották meg.”
Szó esik még egy rejtélyes személyről is, akinek a neve ugyan felkerült az utaslistára, de ő mégsem utazott a lelőtt gépen. A katasztrófa rejtélyét a Visszhang melléklet cikke nem oldhatja meg, de rendkívül érdekes tényeket és szempontokat gyűjt egybe.
Ez a valódi menekültválság
Tömegével csapdába esett emberek tengődnek az Európai Unió területén – derült ki Beliczai Bea „A plasztiktengerből nincs menekvés” – című marokkói és spanyolországi riportjából.
„A testükre kötve csempésznek műanyag zacskót az unióból Marokkóba, mert ott már betiltották. Műanyag fóliasátrakban dolgoznak és élnek is afrikaiak ezrei illegálisan Dél-Spanyolországban. És miközben megfulladnak a szemétben, Barcelonáról és Angliáról álmodoznak” – foglalja össze Beliczai Bea helyszíni riportjában, Európa és Afrika határáról.
A riporter mindenütt a reménytelenség jeleivel találkozott.
A marokkói spanyol birtokról, Melillából például így tudósított:
„Tucatnyi fehér furgont hagyunk magunk mögött, amikor feltűnik az emberek végeláthatatlan sora egy magas fémkerítés mögött. Itt úgy hívják: a ketrec. A derékig, mellig érő speciális csomagokon asszonyok és meglett férfiak ülnek. Ők a csempészek, mind marokkóiak. Mindenki pontosan tudja, mi történik, de úgy csinálnak, mintha csak normális kereskedelem folyna. Legtöbbjük mindennap itt van. Most arra várnak, hogy elindulhassanak vissza, Marokkóba. A 30 és 100 kilós zsákokkal külön sorban mehetnek a férfiak és a nők, így kisebb a kockázata, hogy megsérülnek a tömegben. Két éve agyontapostak két embert, azóta jobban vigyáznak a biztonságra. Visznek ételt, takarókat, használt ruhát és cipőt, WC-papírt és konyhai törlőkendőt. Sokan alkohollal is próbálkoznak, leginkább a testükre kötve, de van, aki tejesflakonba töltve szállít bort.
Az út túloldalán két idős asszony ül egy fa alatt. Egyikük nevetve mutatja, ő mit visz. A térdére, könyökére, felsőtestére műanyag zacskók vannak erősítve a kánikulában. Nem értem. Eleinte kérdéseknek sem látom értelmét, hiszen ezek az emberek a műanyag szemét kellős közepén ülnek. Az útszéli fás területet beterítik a zacskók, flakonok és minden egyéb hulladék, a kaktusz alig látszik a szeméttől. Semmi jele nincs annak, hogy itt valaki takarítana néha. Az asszony hosszú évekig cipelt nagy csomagokat, de váltania kellett: „Nem bírok már emelni, ez a zacskózás maradt, ebből is összejön valami ennivaló.” Napi 5 eurót kaphat, ha sikerül átmennie egyszer. Ha sikerül három kört mennie, akkor 15 euró is lehet.”
