Életzárta

Találkozás egy tévénézővel, aki tíz napon túl gyógyuló sebeket szenvedett a képernyő előtt ülve. Súlyos sérüléseibe csak azért nem halt bele, mert még idejében belém botlott. Előrebocsátom, hogy a tudósító elfogult és részrehajló, lévén maga is megbélyegzett: t e l e ví z i ó s.

Puritán stúdió

Ahol beszélgetésünk folyik, az már nagyon messze esik a káros sugárzási zónától. Itt nincs egyetlen monitor, se kamera, se kábelek, se parabolaantenna. Nincs mögénk kasírozva hatvannégy négyzetméter márványtapéta, nem üldögélünk nyakig érő virágmintás ülőkádban, nem koszorúznak körbe-körbe kosarakba tuszkolt orchideák, krizantémok, kardvirágok és margaréták. Egyszóval nem vagyunk felravatalozva, mint a 2-es program riporterei és alanyaik. A mi helyszínünk, vagy stúdiónk – édes mindegy, hogy minek nevezem – üres és kopár. Nagyképűen úgy is mondhatnám, hogy puritán. Semmi csicsa. Mégsem kong úgy, mint a stúdiók legtöbbje, mert körülöttünk ütésálló, párnázott, hangszigetelt falak.

A földön ülünk, ő, meg én.

Ő pocsékul néz ki, arca beesett, sápadt, kora meghatározhatatlan, neme úgyszintén. Valami hasonlóságot érzékelek közte és az embernek nevezett állatfajta között, de vérhálós szemgödréből kiguvadt üveges tekintete alig vall homo sapiensre. Olykor motyog, habarog valami értelmetlen értelmességet, amiből kihallatszik egy-egy ismerős szó – de semmi több. Ilyeneket büfög fel magából, hogy: pluralizreformpártsztalinistaszocializmunkásosztályidegenellenessegélydemokratizmuszáj-diktatórikussoljálésmimegmondtukmárakkoris…

Fogd be! – intem le, hogy ne blamírozzon már engem tovább, e falaknak is lehet fülük. De nem hagyja abba, folytataja azzal, hogy:

Gorbacsovicentristrojkaperecberecgrósznémetinyersdepozsgaynakkádárholnapralehülittottzáporzivatarravatallal…

Hallják? Riportalanyom tök hülye.

Tanúsíthatom, hogy mielőtt ebbe a speciális szobába került volna, még alig különbözött az átlagos tévénézőtől. Képesnek mutatkozott összefüggő gondolatok, mondatok megfogalmazására. Nem mondom, közben néha fel-felröhögött és vicsorgott és csattogtatta a fogait, videoklip gyorsaságával változtatta grimaszait. Szemei diszkófények lámpáiként villogtak. Többnyelvűsége lebilincselt: németül, angolul, franciául, csehül, szerbül, szlovákul, oroszul és magyarul közölte mondandóját. Bár úgy egy hallásra zavaros habarék-buboréknak hatottak a szájából burjánzó mondatok, de aztán sikerült magyarra fordítanom.

Mint megtudtam tőle, már hetek óta ki sem mozdult a lakásból, tudniillik csapdába esett. Egyenesen belezuhant a televízióba, az országgyűlésbe. Ő volt az egyetlen nem képviselő a képviselők között, aki felállás nélkül végigülte a reá kiszabott büntetést. Szavazott mindenki nevében. Helyeselt és káromkodott, ellenzékieskedett és fundamentáliskodott az ebadta. Közben előfordult, hogy túladagolta, vagy éppen elfelejtette bevenni a gyógyszereit.

Itt már fű nem terem, csak csirkefej

Állandó ártalmas sugárzásnak kitett idegrendszere olyannyira szenzibilissé vált, hogy minden elhangzott „tunk”-ra végződő szót magára vett. Mintha része lenne a nagy egésznek a kis naiv. Emiatt aztán háromszor kísérelt meg közben öngyilkosságot, természetesen mindenki nevében. Egyszer kinyitotta a gázcsapot, de aztán elfelejtette bedugni a tepsibe a fejét, mert éppen kis hazánk energiatermeléséről tartott valami elhivatott gáztekintély érdekmerevítő kiselőadást. A második kísérletet a kisnyugdíjasok sorsát alapos részletességgel kitárgyaló műsor után akarta elkövetni, mondván: itt már fű nem terem, csak csirkefej. Harmadik kísérletére az egyik Napzárta után szánta el magát. Meglehetősen felizgatott állapotban kezdett a művelethez, étlen, szomjan, kiürült hassal, mert előzőleg lyukat dumáltak bele a nagyokosok, mondván, hogy még jó darabig aligha tömhetik mással, mint ehhez hasonló dumákkal…

Nyugi tata! Semmiből nem marad ki! Majd mi itten elpolitizálgatunk ezekben a csicsás ülőkádakban, míg el nem szundizik örökre. Akkor megpróbált a nyomorultja betelefonálni a HÁZBA, egyszer és mindenkorra kikérvén magának, hogy mindent rákenjenek, hogy az ő elmúlt harminc évét szarba vegyék, újraírják, hogy a létét megkérdőjelezzék, mert ő nem tehet semmiről. Azonnal rehabilitálják és ne temessék el élve, mert ő is ember, de ezt senki nem igyekezett akceptálni.

Szegény tévénéző!

– Maga marha! – cáfolt rá egy hang, aztán megszakadt a vonal. És akkor vér tolult az agyába és lefordult a székről. Szegény izéke! Nem ember, nem állat. Szegény tévénéző! Már-már kimúlni látszott, de akkor a készülékben felüvöltött a Himnusz. És mit tehet egy magát állampolgárnak hívő, pártokon kívüli tucatnéző? Talpra tápászkodja magát. De már megfogant benne az elhatározás, hogy kész. Életzártát csinál egyszer és mindenkorra. De a kés életlen volt. Sikertelen nyiszálása után rontott ki a lépcsőházba azzal az ordítással, aminek a jelentését már alig-alig ismerik emberi körökben, hogy: SEGITSÉG!

Akkor jöttem én. Véletlenül éppen nálam volt az értelmező szótár. Kezet nyújtottam felebarátomnak, amit azóta sem engedett el.

– Ugye maga tévés?– csapott le rám.

– Téves. – Próbáltam igazítani hibás kiejtésén, de nem volt humoránál. Mostanában láthatott kabarét a tévében.

– Tudom, hogy maga tévés! – Azonnal szégyellni kezdtem magam. Végigtapogattam az arcom, hogy letépjem magamról az emblémát, de nem találtam a betűkiütéseket. Honnan tudja? Hát ennyire meglátszik? Rémes!

– Mondja meg a tévében, hogy…– hadonászott.

– Na, azt már nem! Nem vagyok én az egészért felelős!

– Hát nem maga csinálja? Nem ott rendező?

– De. De igen, de én nem azt, én csak nagyon ritkán, úgyszólván soha, akkor is mást, mindössze néhány óráért vállalom…amit maga lát, ahhoz semmi közöm tisztelt…

– Amit önök csinálnak, azt nem lehet nézni!

– Hát ne nézze!

– Akkor meg miért van?

– Hogy nézze!

– Most mondta, hogy ne nézzem.

– A tévé azért van, hogy nézzék, de maga ne nézze!

– Engem a tévé megőrjít, tönkretesz. Maga, hogy bírja?

– Ugyanígy.

– Hát ne csinálja.

– Azt nem lehet.

– Miért?

– Akkor maga mit nem nézne? Nem lenne televízió. – mondtam igen meggyőzően, pedig ekkorát még soha nem hazudtam magamnak sem. Már nincsenek illúzióim, ez a tévé már csinálódik magától is.

– Szóval akkor mégis maga csinálja azt a sok szemetet? Maga sokkolja az embereket?

– Hé! Engedje el a nyakam! Maga megőrült! – üvöltöttem fel és elengedett.

– Bocsásson meg! – Ez volt az utolsó értelmes szó, ami elhagyta a száját. Még ott, a lépcsőházban, próbáltam megnyugtatni, hogy a tévé és a valóság között nincs semmi összefüggés. Hogy a tévé csak egy nagy manipulátor. Azokat is manipulálja, akik csinálják és azokat is, akik nézik. Ezután tuszkoltak be bennünket egy mentőautóba.

Nem érti, hogy neki erre van szüksége

Most, hogy látom, ő jó helyen van, már mennék kifelé, de ezen a stúdión nincsen ajtó. A felebarátom görcsösen kapaszkodik belém. Nem értem. Szenzációs interjúmat megcsináltam, most már adásba kéne tenni. Ha ugyan beteszik ebben a „demokráciaplurálban”, ahogyan alanyom nevezi a jelenünket. Sajnálom szegényt, mert semmit nem értett meg az egészből. Nem képes felfogni, hogy most ez kell, hogy neki erre van szüksége. Szegény ember vízzel főz. Márványtapéta, ülőkád, ravatal. Erre futja, Tata! Nem lehet olyan hülye, hogy ezt ne értse meg! Hát mit akar? Örüljön, hogy egyáltalán mozog valami a képernyőn. Már örülni sem tudunk, csak elégedetlenkedni? Régi filmek! Ismétlések! Fekete-fehér sorozatok! Na és? Azok legalább vannak. Amit mi csinálunk, azaz csinálnánk, az nincs.

Isten óvd meg a tévénézőtől a televíziót!

Szóval így pereg majd a beszélgetésünk. És már azt is elhatároztam, hogy ha kell, lekeverek neki egy pofont, hadd történjék végre valami a képernyőn. A perköltséget majd vállalja az elnök helyett a programigazgató. A legördülő vége-főcím előtt pedig azzal a mondattal zárom majd a Napzártámat, hogy: Isten óvd meg a tévénézőtől a televíziót! Legyen csak a tévé azoké, akik csinálják, amíg ilyen. Úgy kell nekünk!

Mert úgy kellene nekünk sok-sok pénz, hogy jobb lehessen! De a tévénéző nem hagyja, hogy enyém legyen az utolsó szó, és azt mondja:

– Logikaidentitássallangusztálinistalanitanakromiszticizmusbólharcirkuszolássza-

badarságigantikrisztussolássalnecsaknézettségiindekszeljönmégamiidőnkéntesekélyekéj.