Kultúra
Felvidéki Judit: drága Erzsi, nem felejtlek! – Letelt az öt perc, amíg még éltél
Búcsú Pártos Erzsitől, a baráttól, a művésztől, a bölcs komédiástól, aki már régen ki akart szállni a világból, de az nem állt meg a kedvéért, pedig ő hosszú ideje a halhatatlanok csapatába vágyott tartozni, drága halottai: családja, barátai és kollégái közé, akiket sajnálatára túlélt. Visszacsengnek bennem mondatai. Pártos Erzsi most lenne 111 éves.
„Disszidáltam, hazajöttem – és szóba álltak velem”
– Fiam! Engem itt felejtettek. Én már régen túléltem magam. A jó Isten valamiért azzal büntet engem, hogy itt hagyott, hogy lássam azt a sok rosszat, ami történik a világban. Az emberek megbolondultak. Gyűlölködnek, ölik egymást, irigyek és semminek sem tudnak örülni. Én mondhatom ezt, mert én már semmit nem akarok, csak azért imádkozom, hogy ne szenvedjek sokat, hogy szépen elaludjak és agyő!
Nézd, fiam! Az az öt perc amíg még élek, az már csak arra elég, hogy sajnáljam az embereket, téged, a fiatalokat, mert én már semmit nem tehetek. Ki hallgat rám, a vén bolondra? Senki. És igazuk is van. Én már éppen eleget éltem, néha úgy érzem, túl sokat is. Én boldog voltam fiam, annak ellenére, hogy volt háború, meg fasizmus, Hitler meg Sztálin. Mégis itt vagyok. És disszidáltam is, és éltem Amerikában és hazajöttem, és szóba álltak velem. Dolgozni is hagytak, hívtak mindenfele, a rádióba, meg filmezni, aztán a televízióba. És szerettek, fiam! Még ma is. Előfordul, hogy megismernek az utcán ebben a turbánban, meg hogy ilyen rondán megöregedtem.
De igen, ne mondd, hogy nem, mert pofon váglak! Ha nem tudnád, még mindig én vagyok az idősebb, te szemtelen kölyök és ne vágj a szavamba, vagy az a szép anyád nem tanított meg rá, hogy tiszteld az idősebbet?! Ez vicc volt fiam! Na, hol is hagytam abba? Na tessék, most kész, kiverted a fejemből, hogy mit is akartam! Na te bolond Erzsi! Kellett neked elkezdeni beszélni. Mi van? Hangosabban beszélj fiam és artikulálj, mert egy szavadat sem értem. Na jó, tudom, hogy süket vagyok, de ennyire?
Egy rendezőt nem árt, ha értik a színészei
Mondd! Beszélni nem tanítják meg az embert a főiskolán? Te, én szerettem színházba járni, de most már leszoktam róla. Leszoktattak. Nem megyek. És tudod miért nem? Mert az első sorban sem hallom, hogy odafenn mit beszélnek. Mert vagy ordítanak, vagy suttognak. Ez a két véglet van. Na ugye, tudsz te beszélni rendesen. Egy rendezőt nem árt, ha értik a színészei. Igazam van? Te egy nagyon tehetséges gyerek vagy, egy taknyos, egy pimaszul fiatal, szép nő, anya, ráadásul sikeres is.
Mondd van fiúd? Remélem van!? És legalább csinos? Fiam! A szerelem, meg a pitykézés az a legfontosabb, meg a család. A karrier is persze, de, ha az én példámat nézed, akkor nem sokra mész vele. Egyedül maradtam, mint az ujjam. Lassan mindenki meghal, akikkel valaha egy színpadon játszottam. És egyre nehezebb elviselni a halálukat. Sokan mennek el és én még mindig itt vagyok. Minek fiam? Minek? Hiányoznak azok a drága, édes emberek, akiket szerettem, tiszteltem és csodáltam, fiam. És nem voltam rájuk irigy, ezt úgy hidd el, ahogy most itt ülünk és még meg sem kínáltalak semmivel. Kérsz kávét? Nem garantálom, hogy jó lesz, mert én nem iszom soha. Ne gyere ki a konyhába, mert ott csak én férek el, meg a bogaraim.
Színházi közvetítések kincsestára
Hiába, bogaras vén asszony lettem, akit már minden házimunka fáraszt. De nem érdekel, egyen meg a kosz, majd, ha meghalok, kitakarítanak utánam, vihetik a sok szemetet, amit itt hagyok. Ezt a sok kazettát, mert fiam, nekem egy komoly archívumom van. Én minden színházi közvetítést felvettem a rádióból. Vettem egy kazettás magnót és mindent felveszek hosszú évek óta a rádióból meg a tévéből is. Tudod micsoda kincs ez itt? Nem baj, majd kidobják. A képeket, az albumokat. Van egy bejárónőm, de nem szeretem, ha a holmijaimhoz nyúlnak. Mindig keresek és nem találok semmit, pedig itt mindennek megvan a helye. A fő, hogy én megtaláljam nem?
Itt a végrendeletem az asztalon. Igen, jól hallottad. Nekem gondolnom kell arra, mert egyedül élek, hogy elesek, beverem a fejem, vagy elalszom végleg, de nincs olyan szerencsém. Van , hogy napokig meg sem szólal a telefon és rám sem csengetnek és én már bizalmatlan is vagyok. Félek egyedül az utcán, a lakásban is. A hírek riasztóak. Hát kell az nekem, hogy leüssenek és kiraboljanak, mert tőlem sajnos mást már nem akarhat egy fiatalember, igaz? Ne röhögj ki te gyerek! Tudod mit? Nevess! Szépek a fogaid. Remélem, nem műfogsor! Csak ápold fiam, mert a protkó egy utálatos dolog, nekem elhiheted. Hónapokig gyakoroltam vele beszélni, naponta egy órát olvastam hangosan itthon, mert egy színésznő akárhány éves, nem engedheti meg magának, hogy ne legyen tisztán érthető a beszéde.
Tudják még, ki az a Pártos Erzsi?
Csak az agyam, az már nehezen veszi be a szöveget, tanulni nehéz. Azért szeretem a rádiót, meg a szinkront, mert ott olvashatok. Hát azt hiszed hívnak? A múltkor hívtak. Eszébe jutottam valakinek. Annyira meg volt elégedve, meg milyen jó volt velem. Na, azóta se hívott senki. Elfelejtenek. Itt ez a sok fiatal rendező. Azt sem tudják, hogy a világon vagyok. Ki az a Pártos Erzsi? Na jó! Te tudod, ti tudjátok, ti már a tévé ovin nőttetek fel. A te korosztályodnak én mondtam a sok mesét, én voltam a nagymama, a tündér, a boszi, az anyóka, ti rajtam nőttetek fel.
A te gyerekednek meg én voltam a Rák néni, amit az a tüneményesen tehetséges Tímár Béla rendezett. Normális dolog az fiam, hogy olyan fiatalon meghalt? És a Kalocsay Miki és még mennyien! Mert az rendben van, hogy az ember nyolcvan körül meghal, de ők még gyerekek voltak. De akiknek „Primadonna voltam vidéken, úgy ezerkilencszáz-izében”, azok már szinte mind odafentről néznek rám.
Erzsi! Mit mórikálod magad odalent, mit ficánkolsz, mintha élnél! Gyere már! Hívnak maguk közé fiam és én egy gyáva alak vagyok, pedig mennék már. De nem merem megtenni. Az öngyilkossághoz hihetetlen erő kell. Azt hiszed, nem próbáltam? Bevettem néhány gyógyszert, rosszul lettem és semmi. Szeretem az életet, ezt a rondát is, ahol én már ufónak érzem magam. Nemhiába a technika százada. Hogy a rosseb egye meg! Mennyi jót adott és mi, emberek, mennyi rosszra használtuk fel és semmiből nem tanulunk, fiam. Mindig minden elölről kezdődik. Hányszor nézzem még végig, Istenem?! Én már a pokollal is kiegyeznék csak vigyen az a ronda kaszás.
„A Forgószínpad, az az én hattyúdalom”
Szeretek bejárni a sok öregasszony közé. Petrik Jóska, az a drága örök kamasz, az nem hagyott békén. Rábeszélt, hogy menjek, pedig nekem már nem hiányzott a színpad. Én már este szeretek a tévé előtt ücsörögni. Feldobni a lábam, kidobni a protkót. Hát azt hiszed, akartam én menni? Hóban, fagyban próbáltunk. Hoztak, vittek kocsival, taxival. Jaj de féltem a szövegtől! Na és, ha elfelejtem? Azt mondja a Jóska, ugyan Erzsi, te majd kivágod magad. De nem úgy van az, fiam! És a partnered? Hát nem csak én vagyok ott! Ráadásul ennyi öregasszony összehozva! Ez nem akármi. Csak sajnos ritkán játsszuk a Zita miatt. Pedig olyan sikere van a darabnak, de te tudod, te levideóztad az egészet, meg a próbákat. Teszed már le azt a kamerát?! Kész. Te nem vagy igaz, fiam. Nem ismerlek meg. Olyan szép ember voltál, most meg már nem látok mást belőled, mint egy hunyorgó fél szemet és egy nagy fekete izét a másik szemed előtt. Te sem vagy normális, ahogy én sem, de ki normális manapság?
Mit is akartam? Kérdezz hangosabban! Ne motyorássz!
Igen. Én nem csak mondom, én tudom, hogy nem lettem egy nagy színésznő, hogy én egy Nemecsek vagyok a szakmámban. Mondták, hogy öltözzek lent a földszinten, ahol a Lukács meg a Perczel, hogy nekem is szorítanak helyet, betesznek egy tükröt, de nem akartam. Az én helyem odafenn van, a többiek között. Én tudom, hogy nem voltam olyan nagy, mint a Dajka, meg a Sulyok, meg a Bulla meg a Tolnay, meg a Manyika, meg a Komlós Jucika, de van bennem valami fiam, valami idebenn, valami, ami másban nincs. A Gobbi, a Hilda tudta. Engem a közönség nagyon szeretett mindig. Fiatalon is öregecskén – és még így, kopasz vénasszonyként is. Mert mindig meg tudtam érinteni a szívüket. A szívüket, fiam. Sok szeretettel és humorral.
Pedig én nem vagyok egy kedves ember ám! Veled igen, te más vagy, de ahogy vénülök egyre zsémbesebb és kiállhatatlanabb vagyok. Ha te tudnád, hogy én már hogy unom és utálom magamat. Bár tudnám magam seggbe rúgni, hogy elszálljak örökre! Egyre több mániám, rögeszmém van. Hol ezt nem találom, hol azt. Hangosan beszélek itthon magammal. Hol tegezem, hol magázom magam. Elmondom magam mindenféle hülyének. Te, én a televízióval is beszélek, visszapofázom neki. Köszön a bemondó én is köszönök. Nekem a tévé a családom. Vele kelek, vele fekszem. Már nem is akarok csinálni semmit, csak bámulni a világot a tévén keresztül. Azért van két tévém, hogy semmiről le ne maradjak.
„A politikát utálom”
De muszáj tudni róla, hogy mikor kell fogni a motyót és menni a pincébe vagy Amerikába. Sokat bosszankodom a politikusokon, de sajnálom is szegényeket. Na most fiam, a jó filmek, meg a kultúra, meg a színházi közvetítések, azok mind éjszaka vannak, este tíz után. Én fiam, éjjel már nem tudok gondolkodni. Nappal se nagyon, de éjjel aludni szeretek. Videó nincs, ezért lemaradok sok fontos eseményről. Nekem videóm? Mióta van? Az a fekete izé, az videó, amibe úgy beleolvadtak a gombok? Hát én abból semmit nem láttam fiam. Nem is tudom, miért vette a producer nekem. Kedves volt tőle. Persze, hogy megvan! A dobozával együtt, kitettem az erkélyre a többi kacat közé. Már miért ne lenne igaz? Szóval, én nem félek a haláltól, az benne van a pakliban. A Hilda fél. Be van pániklova és sokan, akik öregszenek. A Hilda dühös. Mondtam neki, azzal nem mész semmire, akkor is utolér.
Az állatok különbek az embernél
A tévében a természetfilmeket szeretem nézni a legjobban. Hogy mennyi gyönyörűség van a világon, és mennyit tanul belőlük az ember! Az állatok különbek az embereknél, fiam. A hangyák és az egysejtűek is. Tanulhatnánk tőlük. Mi van? Ja, hogy miért nem akartam együtt öltözni a Lukácsékkal a földszinten? Ezt csak neked mondom fiam, mert nem akarnék megbántani senkit, de én tudtam, hogy ebben a darabban a Forgószínpadban nekem nagy sikerem lesz, és nem akartam, hogy a Margit meg a Zita megbántódjék, hogy hozzám özönlenek a gratulálók. Valósággal szétszedtek fiam, te is láttad. Én egy nagy bohóc lettem vénségemre.
„Soha nem voltam nagy név”
Az egész pofám olyan, mint Gelsomináé. Masina, az egy csodálatos színésznő. Ő is meg tudja dobogtatni a szíveket. Ne vedd szerénytelenségnek fiam, de én az lehettem volna itthon, ha a rendezőknek van rá szemük. Ki beszél itt rólad? Nem panaszkodom fiam, de lettek volna szerepek, amiket eljátszhattam volna, de soha nem voltam olyan nagy név. Ezzel együtt volt még egy nagy hibám, hogy mindenkinek megmondtam a véleményem. Nyaltam is fiam, de csak módjával, mindenkinek jól esik, ha dicsérik, de ahol túl sokan nyüzsögtek, annál én már nem igyekeztem. Annyira soha nem volt fontos a pénz.
A pénz világa
Nem úgy ma! Na nem nekem, nincs is belőle sok. Ma mindenki rohan, próba, szinkron, rádió, tévé. Nem lesz ennek jó vége. Mindenki kapkod, siet, egy próba, máris felvétel. Még fel sem fogtam a szöveget, már azt mondják, ennyi, végeztünk. Inkább nem megyek, ne is hívjanak! Igénytelenek fiam. Lenézik a nézőt, a hallgatót. A pénz világa lesz itt fiam. Én szerettem Amerikát, jobban mint a Szovjetuniót, de azért Amerikában is van mit utálni, fiam. Te még annyi szemetet, mocskot nem láttál mint én ott. Na most mi mit csinálunk? Beengedjük ide a szemetet. Mert az olcsóbb, fiam! És ez nagy baj, mert mi egy kis ország vagyunk, nekünk meg kell őriznünk a nyelvünket, a kultúránkat.
Elfelejtjük az anyanyelvünket?!
Nézd meg, mi lett a Váci utcából! Tudom, hogy az angol az világnyelv, én már csak olvasok, nem beszélek angolul, de azért egy-két szép magyar szó van még, amit illene nem elfelejteni. Mit szólna ehhez a drága Karinthy, meg a Babits? Ők is voltak annyira magyarok, meg a Szép Ernő? A fiatalok ugatnak, meg őznek, meg makognak. Na, a politikusok meg egyenesen belebőgnek a pofánkba. És milyen jogon, kérdem én! Nekem ezt kell hallgatnom? Hallgasson benneteket a majd’ meg mondom, kicsoda!.
Átkapcsolok a madarakra! Mennyivel érdekesebbek. Azok pitypityelnek, szorgalmasak, nevelik a fiókáikat. Nem mondom, azok között is akad komisz, aki elhagyja a fészkét, meg a kölykét, meg kirabolja a másikat. Hát nem érdekes a világ, fiam? Én már mindent mondhatok, fiam. Legfeljebb még kevesebbet hívnak. Megsértődnek? Aki rám megsértődik, az megérdemli. Mert az Erzsi azért pofázik, mert jót akar. Nem rég találkoztam a Gábor Mikivel. És megköszönte, hogy annak idején meg mertem mondani neki a véleményem, amikor senki nem merte. Na jó, ő egy okos, tehetséges zseni, fiam. Intelligencia kérdése is ez. Lehet, hogy én is megsértődnék magamtól, mert ronda egy szám van, pedig utálom a káromkodást, de néha muszáj fiam! De mindig, hogy csak …ló…-ok repkedjenek a levegőben, az már túlzás.
A világ látszólag előre, de valójában visszafelé halad
Filmsztár lehettem volna, de soha nem vállaltam külsőt fiam, mert van egy csúnya allergiám, öreg vagyok és nagyon beteg, ha nem is látod rajtam, fiam. És senkim nincs. De amíg az eszem a helyén, addig én be nem megyek semmilyen otthonba. Nem akarok öregek között élni, szeretem a fiatalokat, titeket, a gyerekeket, meg az állatokat. És nézem a tévét, bár ömlik onnan a trágárság, meg a szemét, de annyi szépet is lát közben az ember, ha figyel.
De a gyerek mit lát? Milyen legyen, ha mást sem lát reggeltől estig, mint durvaságot, erőszakot. Nincsenek szép mesék, mesefilmek, tévéjátékok, színházi előadások, csak dirr-durr. Aztán csodálkoznak, ha megöli az apját, anyját, megveri a tanárát. Ez a példa előtte, fiam. És sajnos, én ezt mind látom. Látnom kell, hogy a világ látszólag előre, de valójában visszafelé halad. Romlik az emberek minősége, erkölcse és – hagyjuk! Pedig lenne miből okulni. Én csak azért maradtam itt, hogy mondjam a magamét fiam, amíg mozog a szám, kattog az agyam és ver ez a ketyere.
Halott kollégáival beszélget, olyankor nincs egyedül
Itt ez a kis lakás. Ez az én szentélyem, ha úgy tetszik, ez az én birodalmam. Itt védett vagyok. Itt vannak a szüleim, a drága anyám, az édes, jó apám, a barátnőim, a barátaim, ezen a falon a kollégáim, az én halottaim. Velük gyakran beszélgetek. Köztük nem vagyok egyedül. És nézd! Amíg megszólal egyszer-kétszer a telefon egy héten, addig mondhatom, szeretnek és számon tartanak néhányan. Mióta is fiam? Főiskolás korod óta, akkor dolgoztunk először. A címét már nem tudom, mi volt az, annak is van már vagy húsz éve? Kevesebb? Na jó, ne öregítselek, minden év utolsó napján feljössz hozzám délután és dumálunk egy jót. És, ha csak fél év múlva hívsz, az sem baj, tudom, hogy gyereked van, családod, munkád. Akkor is szeretlek és megnézem a tévében amit csinálsz, feltéve, ha nem éjszaka adják és megmondom a véleményem, ha nem tetszik fiam, mert a javadat akarom.
„Szerettem élni”
De egyet ígérj meg! Ha a szép, kopasz fejem alatt az agyam már nem lesz a régi, ha bedobja a törölközőt, akkor tudomásul veszed, hogy Erzsi nincs többé. Mert a Pártos Erzsi az, aki itt fecseg neked, káromkodik, beszél, papol – ha hülyeségeket is –, de él, mozog, érez, tesz-vesz, gondolkodik, mérgelődik, s bár menne már a másvilágra, gyáva hozzá, mert szereti az életet. Szerettem élni fiam. Élni, és nem vegetálni. Értesz? Ne látogass, nem akarom, hogy úgy láss. Az számomra megalázó lenne. Azt akarom, hogy mindig így őrizz meg az emlékezetedben. Megígéred, fiam? Na akkor jó! Akkor majd elmondhatod, hogy igazán szeretted, tisztelted és becsülted ezt a vén, bolond barátnődet, azt a bölcs bohócot, aki voltam, vagyok és leszek, még a halálom után is, fiam.
De most már beszéljünk vidámabb dolgokról! Hány szeretőd van, fiam?
Pártos Erzsi emléktáblája Budapest V. kerületében (Régiposta utca).
Szerző
