Bennünk élő démonok – Paolo Genovese, a filmvilág pszichológusa

A hely. Egy topográfiailag be nem azonosítható presszó vagy bisztró, semleges kinézete alapján lehetne retró vagy újhullámos. Ez a címe annak az olasz filmnek, amelynek központi kérdése: meddig mennél el azért, hogy elérd, amit akarsz, mire lennél képes, mit tudnál elkövetni érte? Az ötlet a The Booth at the End című amerikai, húszperces epizódokból álló netes tévésorozatból származik, amely annyira megragadta az olasz rendezőt, hogy kiutazott, és megkérte a jogokat egy önálló film leforgatáshoz. Paolo Genovese rendezővel beszélgettünk.

Az internetes közösségek világában könnyebb az ítélkezés

Az olasz film eredeti címe The Place, így, angolul. A rendező, Paolo Genovese szerint azért, hogy ne utaljon Olaszországra, a néző ne köthesse a történetet egy konkrét városhoz, hiszen az bárhol lehet. A hely – úgy általában – egy semleges helyszín. (Még akkor is, ha a most 51 éves Genovese a beavatottaknak a budapesti sajtótájékoztatón elmondta: római kamaszként egy The Place nevű klubba járt zenélni, amelyet akkoriban az egyetlen nemzetközi atmoszférát sugárzó helyként tartottak számon az örök városban.)

Itt ül a névtelen férfi (Valerio Mastandrea alakítja), a határidőnaplós, jegyzetelő, figyelő alak, akihez úgy járul a többi szereplő, mint valami híres doktorhoz, pszichiáterhez, csodatevőhöz. A hozzá intézett kérések teljesülhetnek, de nagy árat kell fizetni értük. Egy apának gyógyíthatatlan daganat támadta meg a pár éves kisfiát – a rejtélyes ismeretlen felüti a kézírással teli határidőnaplóját, és kimondja a verdiktet: ha az apa megöl egy kisgyermeket, akkor megmentheti a sajátját. A nem kifejezetten előnyös kinézetű (vagy legalábbis ő úgy gondolja magáról) nő plasztikai műtétre gyűjt, mert úgy véli, szebb külsővel a boldogságot is megtalálja: az összeg előkerítéséhez rabolnia kell.

Az Isten-hitét vesztett apácának teherbe kell esnie

Idős, decens úriasszony az Alzheimer-kór miatt a valóságtól egyre távolodó férjét szeretné visszakapni olyannak, amilyen a betegség előtt volt. Az ár: nyilvános, forgalmas helyen kell időzített bombát elhelyeznie, tudva, hogy a robbanás sok halálos áldozattal jár. Az apácának, aki elvesztette a hitét Istenben, teherbe kell esnie, hogy ismét meglelje. A vak fiatalember csak akkor nyerheti vissza a látását, ha megerőszakol egy nőt. És így tovább, anélkül hogy lelőnénk a krimire is hajazó, a szereplők sorsát összeboronáló cselekményt.

– Ahhoz, hogy érzelmileg bevonjuk a nézőt, amikor feltesszük neki a kérdést, ők mit tennének az adott helyzetben, sokféle karaktert kell felsorakoztatnunk, hogy ki-ki megtalálhassa azt, akivel azonosulni tud – magyarázza Paolo Genovese. – Az internetes közösségek világában könnyebb az ítélkezés, és ez átragadt a hétköznapi életünkre is: az online közösségek átka, hogy sokkal könnyebben mondunk véleményt másokról. A hely minden szereplőjéről feltettem magamnak az igen kényelmetlen kérdést: én hogyan cselekedtem volna az ő helyükben?

A titokzatos férfi mindenkinek mást jelent

Nem az a fontos, hogy választ adjunk, hanem a puszta tény, hogy beleéljük magunkat a másik helyzetébe, segít árnyaltabban megítélni mások döntéseit. A Valerio Mastandrea alakította titokzatos férfi nem valódi személy, minden szereplőnek és nézőnek mást jelent. Aki hívő, annak lehet Isten vagy az ördög. Van, aki a tükörbe néz, van, aki a lelkiismeretét faggatja, amikor nehéz döntést kell hoznia. Ez a film arra kényszerít minket, hogy számoljunk a bennünk élő démonokkal, azzal a részünkkel, amelyet talán sosem ismernénk meg, mert nem kerülünk olyan helyzetbe. Mindenkiben két lélek él, egy jó és egy rossz. Az élethelyzeteinken múlik, melyiket hozzák ki belőlünk. Ne mondjuk, hogy én milyen jó ember vagyok. Lehet, hogy azért vagyok az, mert még nem találtam magam olyan helyzetben, amelyben rossz lehetnék. Ez a film értelme. Hogy elemezzük, miként változna a morálunk, ha mi magunk lennénk a szereplők helyében.

Megdöbbentő siker

A feladat nem csupán egy új, jó film létrehozása volt, hanem az előző sikerének megugrása – ami nem kis kihívás. A rendező már túl volt csaknem tíz játékfilmen és számos szakmai díjon, amikor a 2016-ban forgatott Teljesen idegenekkel (Perfetti sconosciuti) megdöbbentő hazai és világsikert aratott, külföldön is sztárrá vált. Az itthoni forgalmazó adatai szerint több mint hetvenezren látták. Ha nem számoljuk a magyar alkotásokat, tavaly ez volt nálunk a legnézettebb európai film, méghozzá úgy, hogy a multiplexek nem tűzték műsorra, csak art mozik, felirattal. Még most is vetítik Budapesten és Győrben. A forgalmazó bízik benne, hogy A hely ugyanilyen sikeres lesz.

Ahogy A hely, a Teljesen idegenek is egyetlen színtéren játszódik. Az utóbbi egy lakásban, egy baráti vacsora alatt. Valaki tréfából felveti, mi lenne, ha mindenki kitenné a mobiltelefonját az asztalra, és ha hívják, akkor kihangosítva venné fel, elvégre régi baráti társaság, benne régi házaspárok is, jól ismerik egymást, senkinek nem lehetnek titkai. A filmet hatvan ország vette meg, és mintegy tíz remake-re kötöttek szerződést Európában és Amerikában. Készül a magyar feldolgozás is, Goda Krisztina rendezésében. Minderre persze büszke Paolo Genovese – de fenntartásokkal.

Vígjátékból dráma

– A görög és a spanyol remake már elkészült, kasszasiker volt. Természetesen örülök, hogy a filmemet újraalkotják, de amikor láttam a spanyol verziót, úgy döntöttem, nem nézem meg a többit. Mert nem olyan jó azzal szembesülni, hogy megváltoztatnak elemeket, amelyeken napokig, hetekig gondolkodtam, dolgoztam, míg olyan lett, amilyennek akartam. A szerződések megkötésekor szabad kezet adtam az új változatokhoz, de most már azt gondolom, ragaszkodnom kellett volna legalább ahhoz, hogy az eredetihez hasonlóan, a vígjátéki kezdet után, a feldolgozások is alakuljanak drámává. A spanyol remake például végig komédia… A Teljesen idegenek egy idő múlva több lett, mint film: társadalmi témává vált. Olaszországban mindenki erről beszélt a tévécsatornákon, talkshow-kban, erről írtak az újságokban.

Mindannyian észleltük – akár rémülten vagy aggódva –, hogy a mobiltelefonok mennyire megváltoztatják az életünket, de akkor kezdtünk szélesebb körben beszélni róla, amikor ez a film felhívta rá a közönség figyelmét. Szerintem ez az oka az olasz és a külföldi sikernek: közelinek és fontosnak érzett téma körül forog. Azt gondoljuk, ismerjük a másikat, de a valóságban gyakran még a hozzánk legközelebb állókról sem tudunk fontos dolgokat. És a mód is, ahogy a film szembesül a témával: vígjátékként kezdődik, de drámaként végződik. Ez az elegy az életet tükrözi, így a néző nagyon azonosult a történettel. A Teljesen idegenek két évvel ezelőtt jött ki Olaszországban. Ennyi idő alatt hellyel-közzel el is felejtenek egy filmet. De ez mintha tegnap került volna a mozikba. Téma maradt az újságokban, a tévében, nézőszámrekordot döntött akkor is, amikor a televízióban sugározták, színdarab készült belőle, tehát még most is nagyon élő.

Érzelmek, álmok, félelmek

Paolo Genovese szerint véletlen, hogy az utóbbi két filmje egy helyszínes kamaradarab. Egyszerűen jobban érdekelte az emberek érzelmeinek, félelmeinek és álmainak elemzése a külsőknél, de az ezeket megelőző tíz filmje legkülönbözőbb és legváratlanabb helyszíneken játszódott. A következőt Manhattanben forgatja majd angolul, amerikai színészekkel. Az viszont nem véletlen, hogy filmjeiben gyakran kutatja az emberek személyiségét.

– Kamaszkoromban pszichológiát akartam tanulni, de otthon nem engedték. Akkoriban nem volt a család ismeretségi körében olyan szakma, hogy pszichológus. A szüleim azt javasolták, gazdaságot és kereskedelmet tanuljak, hogy olyan munkát találjak, amelyből meg tudok élni. Én pedig megfogadtam a tanácsukat. Azzal, hogy némi reklámfilmes múlt után rövid- és játékfilmrendező lettem, visszatérhettem a régi vágyamhoz: szeretek kutatni, nyomozni az emberek lelkében, és történeteket mesélni róluk. Nem érdekel túlzottan az akciófilm, a thriller vagy a krimi. Azok a filmek sikeresek külföldön is, amelyekkel azonosulni tudnak a nézők. Az érzelmek mindenütt megszólítják őket. Ezt a nemzetközi nyelvezetet mindenki megérti.

Újrakezdés – a legmélyebb pontról

Kevés olasz film kerül külföldi nézők elé. Ha megkérdezünk egy olyan magyar, francia, német vagy más európai nézőt, aki nem beszél olaszul, és nem is érdeklődik különösebben Itália iránt, mondjon egy olasz rendezőt, színészt vagy színésznőt, biztos nem mait mond, hanem az olasz film régi, nagy korszakaiból említ neveket. Mintha megállt volna az idő.

– Mert olyan értelemben csakugyan minden megállt a hatvanas években, hogy több mint negyven esztendeje abbahagytuk az olasz film exportálását – mondja Paolo Genovese. – A forgalmazónak nem nagyon éri meg külföldön is terjeszteni, a kormány pedig nem segíti az olasz filmek külföldre jutását. Természetesen nem a terjesztésében kellene segítenie, hanem az olasz kultúra promóciójában. A filmjeink a hatvanas évek óta ritkán lépik át az országhatárt. A helyi mozi marad, és ez nagyon szomorú.

Az új, Amerikában forgatandó filmjéről még nem mondhat semmit, közölte. A címe publikus: Életem első napja. Honnan számítva? – próbálok faggatózni. – Amikor elhatározzuk, hogy újra felkelünk – felelte Genovese. Amikor a szereplők elhatározzák, hogy újrakezdik, miután elérték a legmélyebb pontot. Tehát a lélekkutatás a következő filmben is folytatódik.

Dorogi Katalin

Forrás: 168 Óra)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük