Filmiskola (2.)

Úgy döntöttem, az olvasóval együtt végiggondolom, hogy valójában mi a csuda is a film- vagy tévé-rendezés, egyáltalán miféle tevékenységet takar, hol kezdődik a rendező felelőssége.

Amit egy rendezőnek tudni illik

Vannak, akik azt állítják, hogy azokból lesz rendező, akik semmihez sem értenek igazán, de mindenhez egy kicsit. Ez persze nagyon szellemes, és nyilvánvalóan van is benne néminemű igazság, hiszen a rendezők tudása nem standard tudás, ki többet tud, ki kevesebbet, és ismereteik igen szerteágazóak. Orson Welles miként gondolkodott erről?

„Számomra minden, amit rendezésnek csúfolnak, nem több nagy blöffnél. A filmnél nagyon kevés az olyan szakember, aki valóban rendező, még kevesebb, akinek valóban alkalma van rendezni. Mert valóban rendezni csak a vágásnál lehet.”

Ez csak egy vélemény a sok közül, s amikor elhangzott, akkor még csak születőben volt a filmművészet. Rengeteg embert vonzott, sok kallódó embert is, akik a filmkészítésben remélték, hogy végre megtalálják önmagukat, a sikert, a boldogulást. Akadt közöttük nem egy féltehetség, aki aztán vagy letűnt a színről, vagy a film álomgyárában rátalált a neki megfelelő szakmára, s abban helyt tudott állni, kifejezhette önmagát – ha nem is lett belőle rendező.

„Mindenhez és semmihez sem érteni?”

Rá kell cáfolnom erre, s ugyanakkor bizonyítanom is. A rendezőnek műveltnek, olvasottnak, tájékozottnak kell lennie. Nem csak a szakmájában, s tágabb értelemben a filmművészetben, hanem más művészetekben is, elsősorban a társművészetekben. Gondolok itt az irodalomra, a színházra, a képzőművészetre, a zenére. De ismernie illik a történelmet, a vallástörténetet, a filozófiát, az esztétikát, a különböző  társadalomtudományokat, s nem árt, ha a közgazdaságtanhoz s a politológiához is konyít egy keveset. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy előbb mindennek a „tudósává” kell válnia, és csak aztán lehet belőle rendező, de ezeket az ismereteket idővel össze kell gyűjtögetnie, s egész életén át táplálni.

Fontos, hogy érdeklődéssel tekintsen a világra, a körülöttünk és bennünk zajló eseményekre, de legelső sorban az emberekre. Mindettől persze még nem lesz valaki jó rendező, csak művelt és tájékozott ember, de az sem hátrány. Az ismeretek ha hiányosak, később is pótolhatóak. Mindazt, amit egy rendezőnek illik tudni, az valójában bárki számára elsajátítható. Nem hozott, szerzett tudás. De már az, hogy ezeket a szerzett ismereteket mire használja fel, hogyan hasznosítja, s milyen hozott, önmagából merített tudással, képességgel, érzékenységgel, szemlélettel, tehetséggel párosítja, s gyúrja össze, az már eldöntheti, hogy lesz-e belőle alkotó ember vagy nem.

Kicsoda, micsoda az alkotó ember?

„Alkotó az, aki a tudatos kultúra megnyugtató, erőt adó szabályai, törvényei és a tudattalan, az ősmagma, a sötétség és az éjszaka, a tengermély között helyezkedik el. Ez a tehetség, ez a médiumi képesség tesz alkotóvá. Ebben az övezetben él, található, foglal helyet az alkotó, s végzi az átalakítás művészetét, az élet szimbólumát; s a tét maga az élete vagy a szellemi épsége.” (Fellini)

Neumanntól idézte ezeket a gondolatokat könyvében, ha nem is szó szerint, de magára vonatkoztatva. Ilyen értelemben tehát a rendezés is alkotó munkává válhat, ha a végtermék műalkotás. Ezzel a gondolattal nem rácáfolni akartam Orson Welles fentebb idézett gondolatára, hanem erősíteni akartam azt. Nem minden rendező alkotóművész, de lehet kiváló mester, jó szakember.

A rendezéshez akarat, hit, következetesség, kitartás, közlésvágy, szenvedély, játékosság, kockázat, kísérletezési kedv és szeretet szükséges – legyen bármelyik műfaj elkötelezett híve az illető.

Amit egy rendezőnek tudni kell

Nevezzük a rendező mesterségbeli tudásának. A rendezés a filmkészítő szakmák közül a legkomplexebb, a legösszetettebb. Mit jelent ez valójában? Hogy a rendezőnek értenie és tudnia kell mindegyik filmes szakmát – ha nem is felső-, de középfokon mindenképpen. Ha gyakorlatban nem is, de elméletben tisztában kell lennie a szakmai, technikai alapismeretekkel.

Mire gondolok? Nem feltétlen szükséges, hogy kezelni tudjon bármilyen kamerát, de az operatőri mesterség alapvető tudnivalóival tisztában kell lennie. Azért választottam az operatőri ismereteket első példámnak, mert a filmrendező kifejezési formája elsősorban a kép. A rendező közölni akar valamit a kamera segítségével. Akkor ismernie kell a fényképezés lehetőségeit és a korlátait. Ha a rendezőnek határozott képi látásmódja van, akkor az operatőr számára könnyebben közvetítheti elképzelését és elvárását. Nem kér lehetetlent, s tudja, hogy mire számíthat. Ha ért a világításhoz, azaz a fények kezeléséhez, a fény dramaturgiájához, ha van határozott elképzelése, hogy  miért akarja például gégenben láttatni a szereplőit, akkor – ha az operatőr ennek megfelelően bevilágítja a teret, s a szereplőket –, meg  tudja ítélni, hogy azt a látványt kapta-e amit elképzelt, vagy merőben mást.

Félreértés ne essék, a rendezőnek nem kell tudnia, hogy hova milyen lámpákat kell tenni, azonban tisztában kell lennie a klasszikus világítás alapjaival; mi a főfény, mi a derítés, mi a szórt fény, mi a gégen stb. Látnia kell egy arcon, hogy azon lágyak, vagy kemények-e a fények. Lehetetlen, hogy ne legyen egy hangulati, világítási elképzelése az egész filmet vagy a konkrét jeleneteket illetően, amit egyeztethet az operatőrrel, aki korrigálja, kiegészíti, lefordítja a gyakorlatra, s megvalósítja azt, vagy tud mutatni egy jobb megoldást, amivel esetleg képes meggyőzni a rendezőt, aki – ha a film érdeke úgy kívánja – ennek megfelelően megmásítja eredeti elképzelését.

A rendezőnek tudnia kell, hová akarja leszúrni a kamerát, ha ezt vagy azt akarja látni. Tudnia kell, hogy milyen plánban kívánja tartani a színészét ebben vagy abban a jelenetben, lassú vagy gyors mozgást igényel-e a kamerától, ha kitalálta a jelenet ritmusát, megkoreografálta a színészek mozgását stb. Ezekre a kérdésekre később részletesen kitérünk majd.

A rendező egy kicsit – hű de sok!

Mindezzel csak példázni akartam, hogy a rendező egy kicsit operatőr, egy kicsit dramaturg, szerkesztő, díszlet- és jelmeztervező, berendező, kellékes, maszkmester, hangmérnök, vágó, zenei szerkesztő. Ha nem így lenne, nem tudná kitalálni és megkomponálni, megírni és leforgatni a filmjét. Ha nem így lenne, nem tudná közvetíteni munkatársainak az elképzelését és fejetlenség, bizonytalanság lenne a stábban.

A rendezőnek nem kell tudni maszkot készíteni, de le kell tudnia írni, körül kell rajzolnia azt a jellemet, karaktert, azt az arcot, ami az ő fejében kialakult a szerepről, s a szerepet megformáló színészről.(Sok rendező kiválóan rajzol, s remek skicceket tud készíteni az elképzelt figurákról, maszkokról, jelmezekről, díszletről. Fellini is közéjük tartozott.)

Értenie kell a vágás elméletéhez mindenképpen – ha nem is tud celluxszal ragasztani, s kínai számára a video montírozás, a számítógépes vágás. De tudnia kell, hogy milyen snitteket, beállításokat akar egymás után vágni, s látnia kell előre, fejben, hogy annak milyen konzekvenciáit kell levonnia. Ugyanis a forgatáson eszerint kell meghatároznia a beállításokat, a plánokat, a kameramozgásokat, a felvétel ritmusát, a snittek hosszát, s annak megfelelően kell a kamerára mozgatnia a színészeket stb.

Arra, hogy a szakmán belül milyen átfedések létezhetnek, kiváló példa szeretett rendező tanárom, Máriássy Félix, aki vágó volt, mielőtt rendező lett. Ő vágta a Valahol Európában című filmet, majd ő rendezte az emlékezetes Budapesti tavaszt. Nagyszerű operatőrből lett elhivatott rendező Sára Sándor, vagy megemlíthetem Grünwalszky Ferencet, aki rendező-operatőr egy személyben. Nem egy forgatókönyvíróból, s dramaturgból is lett rendező, mint Bacsó Péter, Szász Péter filmrendezők.

A rendezőnek tisztában kell lennie a különböző történelmi korokkal, stílusirányzatokkal, hogy a filmjéhez megfelelő helyszínt, környezetet találjon, vagy terveztessen. Ismernie kell a különböző korok izmusait, divatos áramlatait, építészetét, architektúráját, berendezési tárgyait, hogy mi mihez illik, mi létezhetett már abban az időben, mi nem, milyen ruhát hordtak a megelőző korokban, milyen személyes tárgyakkal vették körül magukat, milyen díszítő elemeket használtak otthonaikban stb.

Ha mindebből a rendező alaposan felkészült, akkor a tervezőkkel van miről beszélnie, álmodoznia, vitatkoznia, akkor meg tudja ítélni, hogy egy elkészült  tervrajz miben felel meg neki és miben nem, milyen módosításokat akar és képzel el, s azokat meg is tudja indokolni. A tervezés tehát közös álmodozás, aztán a kivitelezésnél a tervező már maga álmodja tovább, s önti végső formába a rendezői sugallatra benne kialakult elképzelést.

A rendezőnek szemet szúr, ha a díszletben nem korhű tárgy van elhelyezve. Tudnia kell, hogy mi fontos, mi nem, mi a sok és mi a kevés a díszletben, a berendezésben, a dialógban éppúgy, mint egy emberi arcon. Ha sok a púder, a hangsúlyos festék, akkor másra irányul a kamera fókusza, elkerüli a lényegest, s előtérbe hozza, kiemeli a lényegtelent. Ilyenkor a kép téves, rossz információ hordozójává válik. Megváltozik a kép jelentése, tartalma, üzenete.

Azt hiszem, ebben a bevezetőben pillanatnyilag ennyi példa elég is volt ahhoz, hogy kellően illusztráljam azt a kijelentésemet, hogy a rendezés összegzett, többrétegű szakmai tudást feltételez. Ha mindezekhez nem ért kellőképpen egy rendező, arra hamar rájönnek az őt körülvevő szakemberek, s nem sikerül kivívnia előttük a szakmai megbecsülést és a tekintélyét, s nem tekintik a forgatás során kapitányuknak. Akkor pedig kitörhet az anarchia,  „zendülés a hajón”, ami mindenképpen kárára lesz a létrehozandó műnek. Akkor előtérbe tolakodhatnak az erősebbek, a kép, a látvány, csak éppen nem lesz mögöttük semmi, üres lesz, hiányozni fog belőlük a tartalom, amellyel nem találtak harmóniára, s elvész az üzenet, amit a filmnek továbbítania kell. A forgatás szélmalomharccá válik, ahol az erők nem egyesülnek valamiért, hanem egymás ellen fordulnak, s eluralkodik a káosz. Kiderül, hogy a rendező nem tudja, mit is akar valójában, mert nem ért a mesterségéhez. Mit mondott erről Ingmar Bergman?

„Kezdetben állandóan úgy kezeltek, mint valami  hülyét, egészen addig, amíg a kisujjamban volt a mesterség minden csínja, binja. Technikai kérdésekben ma már senki nem tud megfogni. Ez egyben azt jelenti, hogy ma már egyre inkább úgy dolgozom, mint egy karmester.”

Amihez egy rendezőnek értenie kell

Megtalálni a szénakazalban a tűt. Azaz fellelni a témát. Legyen az egy irodalmi élmény, egy történelmi esemény, egy újsághír, egy ellesett pillanat, egy felidézett álom, egy gondolat töredéke, egy váratlan esemény, egy felbukkanó emlék, egy emberi arc, egy gesztus, egy ránk törő érzés, amely beindíthatja az alkotói fantáziát.

Mondják, hogy a téma az utcán hever, s a telefonkönyvből is lehetne izgalmas filmet forgatni, de ezek jól hangzó szlogenek, szellemes blöffök. A téma kiválasztása nem ilyen egyszerű. Hacsak nem vág fejbe, nem veri ki a szemünket, hacsak nem ér bennünket úgy, mint egy villámcsapás – mert előfordulhat ilyen is. De, ha hosszú várakozás és keresgélés előzte meg, akkor megfelelő körültekintéssel kell kezelni, körüljárni, megismerni, nagyító alá venni, hogy valóban kiérdemli-e érdeklődésünket, lesz-e hozzáfűzni valónk, serkenti-e fantáziánkat, s valóban filmre kívánkozik-e a téma. Vajon ki tudjuk-e emelni belőle azt a legizgatóbb kérdést, amire választ kereshetünk, s amiről úgy gondoljuk, hogy mások számára is érdekes lehet.

„Ha az embernek nincs valami személyes mondanivalója, ne csináljon filmet.”  (Ingmar Bergman)

Ha búvárkodtak egy kicsit is a filmtörténetben, ha valódi filmrajongók, ha figyelemmel kísérték valaha is filmrendezők pályafutását, ha elemezték alkotásaikat, fel kellett, hogy tűnjön, hogy valójában minden rendezőt egyetlen téma izgat egy életen át. Csináljon akárhány filmet, mindig ugyanazt a témát járja körül más és más aspektusból. Olvassunk néhány vallomást erről:

„Sohasem titkoltam, hogy, engem az örök témák érdekelnek: születés, szerelem, szenvedés, halál, hit, hivatás. Ezek nem évülnek el, nem napi aktualitások, életünk elodázhatatlan kérdései és állomásai. Ezért azokhoz az emberekhez, művekhez vonzódom igazán, akiket ugyanezek a kérdések foglalkoztatnak, akik a lehetséges földi válaszukért cserébe az életüket adták…” (Huszárik Zoltán)

 „A filmet mintha csak azért találták volna fel, hogy kifejezésre jusson általa a tudatalatti, amely oly mélyen gyökerezik a költészetben. „  ( Luis Bunuel )

„Életemet csak azért éltem, hogy elmesélhessem.” (Fellini)

A téma felkutatásán és feldolgozásán kívül számtalan dolog tartozik még ehhez a fejezethez. Hogyan lesz egy ötletből filmnovella, s abból irodalmi forgatókönyv? Milyen szempontok szerint választja ki a rendező munkatársait? Kiket nevezhet alkotótársainak? Mi a rendező feladata a stábon belül? Miből áll a rendező felkészültsége? Mik a rendezői munka fázisai az ötlettől a kész filmig? Mit értünk azon, hogy színészvezetés?

Legyen ez a felsorolás ízelítő arról, hogy mivel bővíthetjük a következő számban a rendezésről szóló ismereteinket.

Kapcsolódó

Filmiskola (1.)