Grecsó Krisztián: ha már nem tudsz mindenről lemondani, ahogy Krisztus megtette, azért igyekezz méltósággal élni

Tünetmentes Grecsó Krisztián – érkezett a jó hír néhány hete azok után, hogy a József Attila-díjas író-költőnek súlyos kórral kellett megküzdenie. Az átéltekről is beszélt a szerző, akinek a napokban jelent meg új regénye, Vera címmel. 

„A regényemben amúgy is hasonló a helyzet, mint egy krimiben…”

Grecsó kitért arra, határozottan élvezte a regény megírásakor, hogy lehet azzal szórakozni, amiként bizonyos dolgok reflektálatlanul maradnak. Nem kell mindent érteni, noha mindent lehet látni:

„Nem egyes szám első személyben mondom el a történetet, így még az a szabadságom is megvolt, hogy hangsúlyosabban kezeljek olyan dolgokat, amikre a főhős nem lát rá. Ez persze egy klasszikus narrációs technika, döntően a krimik használják. Az olvasó belelát Dr. Watson fejébe, de máséba nem, nyomozónk pedig nyilván nem ért meg mindent. A regényemben amúgy is hasonló a helyzet, mint egy krimiben, hiszen családi titkok, elhallgatások, rejtélyek sorozata áll a kislány előtt, akár a saját életét, akár a családi körülményeit illetően. Hiszen ez egy korán jött szerelem regénye. Van itt egy hatalmas érzés, nagy adomány elvileg, amely mégsem tud az lenni, hiszen túl hamar érkezik. Ez rázuhan hősünkre, ő nem tud vele mit kezdeni.”

„… igyekszem a „betegség” szót kerülni…”

Beszélt a betegségéről is. Úgy fogalmazott, ha érintettek vagyunk valamiben, hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy jobban értjük mechanikáját. Legyen szó bármilyen traumáról:

„Több alkalommal kértek fel olyan beszélgetésekre, ahol betegtársak voltak jelen, és közösen lehet gondolkodni krízishelyzetekről. Ennek megvan az a felelőssége, hogy a néző a te történetedet valami példázatnak fogja ösztönösen felfogni.” /…… / „Előre is bocsánat, hogy visszatérően a „krízishelyzet” kifejezést használom, de igyekszem a „betegség” szót kerülni, miután más hasonló, nagy kereszt is lehet ugyanilyen hatással.”

Kiemelte, sokan voltak az ő esetében, akik az őszinteségre igyekeztek alapozni, elmondva, mi minden várhat rá:

„Egy ilyen kezelés alatt cifra dolgok jöhetnek, végtelen tömege a szenvedésnek. Ennek egy része meg is valósult, sajnos. De nem biztos, hogy attól jobb volt, hogy tudtam, mi várhat rám. Inkább csak rettegtem tőle. Közben van bennem egy erős félsz is, amikor erről beszélek. Nem akarok vele turnézni, ez nem olyan téma, amit illene eladni. Annál sokkal súlyosabb. És nem is szeretnék vele azonos lenni. „

„…Valóban nagyon galádul tudja tükrözni a Facebook a lelkiállapotunkat…”

Szóba került, gyakran hallunk arról, hogy a közösségi médiában mindenki pozitív képet lát a másikról, ezért úgy hiszi, csak neki vannak problémái. Azt feltételezzük, hogy mi szenvedünk a legjobban, ezért a másik problémáit már meghallani sem vagyunk hajlandók. „Engem sem sajnál senki”, vetjük oda öntudatosan:

„Valóban nagyon galádul tudja tükrözni a Facebook a lelkiállapotunkat. Azt, mennyi félelem, fájdalom van bennünk. Valamelyik nap mentem pékhez, ahol egy cigány kisfiú sírt, hogy szeretne szendvicset enni. Ínycsiklandó szendvics volt, valóban. Az anyukája mondta, hogy csak kakaós csigát tud venni, szintén friss, jó lesz az. Rendes, jól szituált emberek voltak, történetesen cigányok. Én is megkívántam azt a szendvicset, megvettem neki egyet, és magamnak is.

A történet normális helyen úgy folytatódna, hogy megköszöni az anyuka és kisfiú, majd megy mindenki a dolgára. Itt viszont hihetetlen gyűlölet robbant ki a pékből és a vásárlóközönségből. „Akkor vegyen nekem is, ha ilyen jól megy!” „Mit képzel maga? Most ideszoktatja a cigányokat.” Egy pillanat alatt pattant ki a semmiből, egy hétköznapi helyzetből. Miért ne menne így a Facebookon is, amikor első dühből lehet válaszolni, azonnal pengeéllel vágni!?”

„….a függők védelmében mondom…”

Az író szerint van az anyagiaktól való teljes függetlenségnek valami idealisztikus szépsége:

„De azért a függők védelmében mondom: ha már nem tudsz mindenről lemondani, ahogy Krisztus megtette, azért igyekezz méltósággal élni. Baán Izsák atya mondta az egyik prédikációjában: nézzék, mit tehetnek, ha már nem tudják a javaikat holnap szétosztani. Van ennek valami iróniája is.

Nekem ez segít a saját túlzásaimból is visszavenni. Hiszen én nem vagyok olyan jó ember, hogy képes legyek a jézusi utat akár belátható távlatként felmérni. Parasztgyerek vagyok, ez van a lelki attitűdömben, abban, ahogy az anyagiakhoz viszonyulok. Annak az összes szorongásával és örömével.”

Kultúrharcos közéleti viták

A kultúrharcos közéleti vitáktól úgy gondolja, könnyű lenne azt mondani, más viszonylatba került az élete, ebben pedig ez annyira piti ügy, hogy ereje és kedve sincs vele foglalkozni:

„Ez viszont kicsit álságos is. Hiszen amikor beindulnak a hétköznapi ritmusok, és az ember visszatér a jól bejáratott életébe, akkor ezek a kihívások, ezek vannak itt, körülöttünk. Az, ami az irodalommal, az MTA-val történik. Lehet persze egzisztenciális vagy spirituális szempontokból növelni a távlatokat, de igazságtalan lenne. Sokan szeretnék meggyőzni a döntéshozókat, sokan küzdenek a működő akadémiáért. Eszemben sincs az ő munkájukat megmosolyogni. De kénytelen voltam ebben a gyógyulási folyamatban befelé figyelni, magamnak engedményeket tenni. Ezeket az engedményeket néha behúzott nyakkal kell megtenni. Márai kapcsán hasonlítottam össze egy tévékritikámban a külső és belső emigrációt. Kicsit belső, kényszerű elvonulás volt az enyém.”

„Sokáig az hittem, hogy a mi generációnkban képtelenség, hogy az ilyen törésvonalak létrejöjjenek…”

Kitért arra is, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum új igazgatója több interjújában is elmondta, hogy szereti az írásait, mert „van bennük lélek”:

„Sokáig az hittem, hogy a mi generációnkban képtelenség, hogy az ilyen törésvonalak létrejöjjenek. Együtt voltunk, röhögtünk, jártuk az éjszakát. Nem létezik, hogy ez másként legyen. És nemhogy így lett, de minden átmenet nélkül lett így. Olyan jó lenne, ha az ilyen gesztus, amit a PIM igazgatója gyakorol, túlmutatna önmagán és ragaszkodhatnánk az irodalom lényegéhez. ”

/ Az interjú teljes szövege a Magyar Hang 2019. március 8-14. számában olvasható./