György Péter:  Ságvári, Sophie Scholl, Kiss János altábornagy – egy fontos szöveg a félmúltunkból

Szövegmentés

György Péter 12 évvel ezelőtti cikkének közlését több okból is fontos küldetésünknek tartjuk. Egy részt (sajnos) mai aktuális, másrészt így ismét megtalálhatják a keresők. A szöveg a Népszabadság közlése nyomán megjelent „A Ságvári-dosszié – A legfelsőbb Bíróság és a jogállam” című kötetben is. Pannonica Kiadó, 2006. Szerkesztette Krausz Tamás, Léderer Pál és kollégánk, Tamás Tibor.

Bárki kerüljön is kormányra, legyen május 8-a nemzeti ünnep!

Nagyon kevés evidencia belátása kell ahhoz, hogy ebben a köztársaságban békében lehessen élni. A politikai élet konszenzusának elengedhetetlen feltétele a második világháború történetének alapvető mozzanataiban való nemzeti egység. A második világháborúban való részvétel a Horthy-rendszer felelőssége, amint a háború végének jóvátehetetlen nemzeti tragédiája a Szálasi-diktatúráé. Azaz május 8-a, ha tetszik, 9-e, a magyar társadalom egésze számára éppúgy a felszabadulást, a folyamatos erkölcsi szégyentől és a fizikai megsemmisüléstől való megszabadulás lehetőségét hozta el, mint mindenkinek Európában, különösképp a németeknek és az osztrákoknak, amely társadalmak alkotmányos berendezkedése félreérthetetlenné teszi – szemben velünk –, hogy mindezt így is gondolják. Ha április 4-e nemzeti ünnepként való tiszteletben tartásával kapcsolatban valóban számos kérdés merülhet föl – pusztán azért, mert a fel- és megszabadulás valóban sok ember számára egy másik, új diktatúra kezdetét is jelentette –, május 8-a szimbolikus jelentéséhez azonban nem férhet kétség.

Azaz május 8-a a mai magyar társadalom antifasiszta elkötelezettségét, ennek az európai evidenciának a korlátozhatatlan érvényességét mutatja. Pontosabban mutatná. Holott az antifasiszta, pontosabban náciellenes minimum manifesztálása az ünnepi naptárban az egész magyar politikai társadalom eminens érdeke lenne. Részben azért, hogy ne legyünk értetlen idegenkedés tárgyai a május 8-án egységesen ünneplő Európában, és részben a saját önbecsülésünk végett. Ha azt szeretnénk, amit, remélem, mindannyian szeretnénk, hogy a köztársaság mindannyiunk otthona legyen, tehát a hazaszeretet vagy patriotizmus érzésének kulturális gyakorlata, ennek az érzületnek a kifejezésre juttatása egyben a nemzeti konszenzus alapja legyen, akkor világossá kell tennünk, hogy mindazok, akik kétségbe vonják a magyar történelem antifasiszta harcának jogosultságát, azok kívül kerülnek ezen a közösségen, mert megbontják a nácizmus- ellenes hagyomány evidenciáját. A mai magyar köztársaság a nácizmus és a kommunizmus után, tehát minden egyes megtörtént tett súlyát figyelembe véve alakítja társadalmi valóságát, s ennek a ténynek a semmibevételét – mint arra tegnap e lapban Tamás Gáspár Miklós is utalt – bizony a legitimációs válság jelének is tekinthetjük.

A Jobbik nyilvános térben való viselkedése ennek a válságnak az egyik súlyos tünete. Amikor Ságvári Endre emlékéről beszélünk, akkor valóban egy különösen bonyolult, évek óta tartó vitában vesz részt az, aki vitákban vesz részt, és nem köztéri provokációkat tervez és hajt végre. Mint azt a Jobbik teszi.

Tisztában vagyok azzal, hogy Ságvári Endre életének, sorsának beillesztése a nemzeti emlékezetbe valóban különösen bonyolult lehet mindazon antifasiszta jobboldaliak számára, akiknek az antikommunizmus minimuma éppoly evidencia, mint a nácizmus kulturális hagyományának radikális és egyszer s mindenkorra való kiiktatása a közbeszédből, a kollektív memória rítusaiból. Ságvári Endre kommunista meggyőződésétől vezéreltetve harcolt a hazájáért, a magyar és értelemszerűen a német nácizmus ellen. Mindazok, akik nem képesek különbséget tenni az MKP/MDP 1945 után beindult terrorgépezetének emlékezete és egy az azt megelőző korszak antifasiszta nemzeti ellenállásban való részvétele között, azok némi felvilágosításra szorulnak.

Ama bizonyos antikommunista minimum, amely a nemzeti konszenzus alapjai közé tartozhat, szó szerint nem létezhet az antifasiszta minimum evidenciája nélkül: pusztán kronológiai okoknál fogva. A Trianont követő Tanácsköztársaság után ekkor épp a magyar jobboldal támadt a nemzetre, s 1938-ban, akkor, amikor megfogalmazta és meghozta a zsidótörvényeket, majd a háborúba belépvén százezerszám hagyta a magyar honvédeket meghalni, szülőhazájuktól több száz kilométerre. Amikor Ságvári Endre harcolni kezdett, akkor olyan emberekkel lépett egy virtuális közösségbe, mint Sophie Scholl, aki antikommunista és konzervatív jobboldaliként mondott nemet a Harmadik Birodalom létére, s halt meg huszonegy évesen. Az ő és társai emlékét a német társadalom hosszú évek óta őrzi, portréja ott látható a Walhallában, ezekben a napokban film is felidézi alakját. De fényképe ott látható a washingtoni Holocaust Múzeumban is: természetszerűleg, mert élete az univerzális antifasiszta népfront résztvevőjeként ért véget.

Amikor a Jobbik Ságvári Endre emlékét gyalázza, akkor Sophie Schollra és társaira is kezet emel, s ha ezt az evidens belátást ez a párt nem teszi meg, akkor az annyit jelent, hogy antikommunizmusuk olyan indulatos és vak, hogy még az elemi tényeket, a kronológiából következő logika követelését sem képes figyelembe venni. S akkor még nem beszéltünk a bátor emberek halála előtti köteles tiszteletről.

Ebben az országban, a minap valaki egy hetilapban például megélhetési halálraítéltnek nevezett egy kiváló férfiút, aki hónapokat töltött 1956 után siralomházban. Azaz a nyilatkozattevő nem volt képes arra, hogy különbséget tegyen egy életút általa gyakorolt aktuális kritikája és az annak egészét megillető tisztelet között. Ha a köztársaság lakói, mi mindannyian, hívők és nem hívők, jobb- és baloldaliak együtt nem értjük meg, hogy Ságvári Endre éppúgy a közös történelmünk hőse, mint Bajcsy- Zsilinszky Endre, Kiss János altábornagy vagy Nagy Jenő ezredes, akkor komoly bajoknak nézhetünk elébe. Ságvári és Kis János: ugyanazon ellenféllel szállt szembe, eltérő élettörténetük, meggyőződésük ezen a ponton találkozott. Ma éppúgy dönteni kell, mint amikor pár éve Kőszegen Kis János altábornagy emlékszobája mellett rendeztek kiállítást Szálasi Ferenc emlékére. S az utóbbit kellett bezárnia a múzeumnak.

Ha a Jobbik radikális jobboldali politikát folytat, annak megítélését bízzuk a szavazókra. Ha a Jobbik nem tesz eleget a köztársaság alapját jelentő együttélés minimumának: tehát nem tartja tiszteletben a köztársaság legitimációs eredetét, evidenciáját, tehát a nemzetiszocializmus alóli felszabadulás közös ünnepét, akkor ez a kis párt nagy veszélyt jelent. És nem mellékesen: szégyent hoz mindannyiunkra. Helyettük kérem mindazok elnézését azoknak a családtagjaitól, híveitől, követőitől, akiknek emlékét meggyalázták. Ságvári Endre, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Kiss János mind azért halt meg, hogy szabadon élhessünk.

Ami pedig a következő kormányt illeti, akárki kerüljön hatalomra, végre iktassa be május 8-át a nemzeti ünnepek közé, s akkor talán a jövőben elkerülhetjük, hogy evidenciákról kelljen újra és újra vitatkozni.

György Péter