Ha én filmet forgathatnék!

De nem forgathatok. Ez a veszély, hogy úgy mondjam nem fenyeget. Kényszerszabadságon vagyok. Agyonütöm az időt, felélem a maradék pénzem. Amíg tehetem, elhúzom a csíkot erről a Szent Földről. Pá, Magyarország! Ha egy kis időre is, elutazom levegőt venni, hogy aztán bírjam szusszal a megpróbáltatásokat. Fontosnak szeretném érezni magam, hát cikkeket firkálok a magam szórakoztatására, s hogy némi zsebpénzhez jussak.

Álmodozunk, persze egyre szimplábban

Megvalósításra váró forgatókönyveim félredobva hevernek íróasztalom sarkán. A szereposztás rég nem érvényes. Mert meddig él egy színész? Míg meg nem hal. A nehezen megtalált gyerekszereplő kamasszá serdül, a fiatalból középkorú, a középkorúból meg öreg lesz. Évente új szereposztást készítek, s ennyiben marad a munkám. Nincs pénz és ma ez a természetes. Azon csodálkoznék, ha volna. És nem is tudom, hogy elviselné-e a lelkiismeretem, ha pont én kapnám meg azt a néhány milliót. Az is lehet, hogy visszautasítanám. Elvégre bőven akadnak rajtam kívül, akik munkára várnak és főként pénzre. Álmodozunk. Persze egyre szimplábban. Olcsó és még olcsóbb álmokat szövögetünk. Díszlet, jelmez, berendezés és szereplő nélküli filmekről. Pedig a fantáziálás semmibe nem kerül, mégis működik bennünk az öncenzúra.

Vegetálj a sikeredből, amíg tudsz

Legutóbbi filmemmel, amelyért néhány fesztiváldíjat kaptam, megpályázhattam volna a legolcsóbb filmek fesztiváljának fődíját is. Rajtam anno a Magyar Televízió csak nyerhetett – de ez nem nagy érdem. Az intézmény csak azt becsüli, akibe sokat fektetett. Még akkor is, ha az hiábavalónak bizonyult. A rendező kap egy díjat, vagy kettőt, s ennek fejében köteles befogni a száját. Mert a díj, az amolyan végkielégítés, felszólítás a hosszú kényszerhallgatásra. Vegetálj a sikeredből, amíg tudsz. Óriási lehetőség! A filmnovellaíró nyöszörög nekem, hogy miért nem adom el a filmemet külföldre. Mintha az én dolgom lenne a kalmárkodás. Nevezd be fesztiválokra! Mintha a film a tulajdonom lenne, s nem az intézményé. A magyar siker olyan, hogy csak beledögleni lehet. Ha valaki Veszprémben díjat nyer, utána reszkethet a munkanélküliségtől.

A nagy leépítés előtt

Akkoriban, még a nagy leépítés előtt, az egész HÁZ (MTV) telistele volt várakozással. Új elnök, új igazgató! Mi lesz? Jobb, vagy rosszabb? Erre az évre már semmi pénzmag, a jövő esztendő bizonytalan. Ó, reményteljes kilátások! És mit kell elsősorban megújítani? Mire kell pályázatot kiírni? Éjszakai és hajnali show-ra, bel- és külpolitikai magazinműsorokra. És még csak meg sem említették a fikciós, a drámai területet, ahol a legnagyobb a pénztelenség, amiből a legnagyobb a hiány, amire a legnagyobb az igény és a kereslet.

A konklúzió: a gazdagoknak sem fenékig tejfel

A vásárolt külföldi sorozatok persze nem hiányozhatnak a hazai képernyőről. Elszegényedő nézőtársadalmunk dúsgazdag, milliomos grófi családok sanyarú sorsán izgulhat és kesereghet. Keresve sem találunk semmiféle hasonlóságot a mi és az ő sorsukban. Az összes konklúzió legfeljebb annyi, hogy a gazdagoknak sem fenékig tejfel ám az élet! Aztán jön a mi sorozatunk – mondjuk a  Szomszédok – földhözragadt igazságaival, amelyek gerendaként lógnak ki a színészek szájából, s felébredhetünk arra, hogy bilibe lóg a kezünk.

Ha én filmet forgathatnék – de nem forgathatok –, akkor sem történne semmi, legföljebb annyi, hogy akkor utána megint nem forgathatnék egy jó darabig. Bár jobb később forgatni, mint soha.

Akció nélküli moralizálás

Félek, hogy a mi képernyőnkön már gyökeret vert az akció nélküli moralizálgatás. Ha filmet nem is csinálhatnak idehaza jeles filmrendezőink, nyomorukról, elkeseredettségükről könnybelábadt szemmel panaszkodhatnak. Elcsuklik a riporter hangja, szíve teli együttérzéssel, zokog a közönség, de ettől még nem történik semmi.

Persze, amíg fizetés jár a munkanélküliségért, addig még ki lehet bírni valahogy, de ez a védettség is megszűnhet egyik pillanatról a másikra, és sokan mesterkednek azon, hogy végleg kihúzzák a lábunk alól a talajt. Derék polgártársaink, ott a parlamentben, már farigcsálják a törvényeket. És akkor kezdődik csak igazán a élethalál harc a mindennapi betevőért. Egymás farkasaivá így lehetünk.

Innen csak elhúzni érdemes!

Ha én filmet forgathatnék, akkor nem írnék ilyen cikkeket, de mert nem forgathatok, hát felforgatom az amúgy is felborzolt kedélyeket. Hátha koncot dobnak elém, hogy befogjam a számat. Ígérem, jó farkas módjára, azonnal ráharapok.

Ha én filmet forgathatnék, egészen más lenne ez a fránya élet és ez a kátyúba került ország. De mert nem forgathatok, ezért fránya ez az élet és kátyúba rekedt ez az ország. Innen csak elhúzni érdemes a csíkot. Ideig-óráig szabadságot lopva. Mert itt szabad nem dolgozni. Ezzel semmilyen törvényt nem sértek már. Csak éppen nem szabad mindenkinek dolgozni. Ez a tény nem sérti a törvényt, csak az egyént.

Ha én filmet forgathatnék, de nem forgathatok, akkor talán arról forgatnék, hogy nem forgathatok.

„Nem csak a tévé-székházból, de a hazámból is kipenderítettek, amikor a kamerát kiverték a kezemből”