Egy interjúra készültem Felvidéki Judit, Balázs Béla díjas filmrendezővel, a Városi Kurír állandó szerzőjével, hogy mélyebben megismerhessem azt az utóbbi húsz esztendőt, amit – kényszerből – gyakorlatilag választott hivatásán kívül töltött. Ugyanis az egyik áldozata volt a majd’ két évtizede végrehajtott, nagy televíziós leépítésnek, amelynek természetesen megvoltak a maga politikai indítékai. Mint az alábbiakból kiderül, nem interjú született, hanem egy csapongó, baráti beszélgetés.


[mnky_ads id=”10551"]

Kutyabolondok egymás közt

Minden a kutyákkal kezdődött. Judit megérkezett és a három kutya – két keverék (az enyém leginkább erdélyi kopó, a lányomé elsősorban drótszőrű vizsla) és a fiam amerikai buldogja – pillanatok alatt a kapunál őrjöngött. Juditnak ez nem okozott gondot, mert maga is kutyabolond. Belépett a kertbe, és a három eb azt sem tudta, hogy udvarolja körül. Természetesen róluk folyt a szó, meg Judit felnőtt korát végigkísérő kutyusokról, a kuvaszról, a szetterről, és az afgán agárról, nem utolsó sorban a jelenlegi német juhászról, aki együtt nőtt föl egy koromfekete cicával, akivel azóta is elválaszthatatlanok.

[m[mnky_ads id=”10552"]p>

A négylábú barát elvesztése

Elmesélte, hogy édesapja nagy kutyabarát volt és igencsak megszenvedte, ha egy-egy társtól örökre búcsút kellett vennie. A második búcsú után a papa hajthatatlan lett. Soha többé nem akart másik kutyát. Judit, miután egy lakásban élt a szüleivel és Julcsa lánya együtt nőtt föl az elsiratott Csillag kuvasszal, szerettek volna egy új négylábú játszótársat. De a papa hajthatatlan volt. Judit szerint, az édesapja tovább élt volna, ha meggyőzhetik, hiszen elmaradtak a napi séták, a közös játékok, és hiányzott az a minden bajt enyhíteni tudó derű, amit a négylábú barát hozott mindennapjaikba. Mert Felvidéki Judit is vallja Conrad Lorenz azon állítását, hogy „kutya nélkül lehet élni, de minek.”

Írás és rendezés

Mindkettőnkben volt arra hajlandóság, hogy leragadjunk kedvenceinknél. Néhány kutyás anekdota után végül felülkerekedett bennem az újságíró és az eredeti cél. Föltettem első kérdésemet. Vajon gyerekkora óta filmrendező szeretett volna lenni?

– Dehogy! Operaénekes, balett-táncos, orvos, dizőz, színésznő, aztán író! Ez mind szerettem volna lenni 5 éves koromtól 16 éves koromig. De a gimnáziumban kísérleti osztály voltunk, és mi már tanultunk filmesztétikát is. Akkor láttam Fellini  Országútonját. Kész. Ezzel minden eldőlt. Igen ám, de az írás szenvedélyem volt továbbra is. Így hát a két jövőkép párhuzamosan élt bennem. Bátyám erősen támogatott. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy mennyire filmszerűen írok. Talán ez adta az ötletet is, hogy filmnovellákat és forgatókönyveket is írjak, s próbálkozzam a rendezéssel. A főiskolára egyből fölvettek, érettségi után két évvel. A köztes időt nyomdában töltöttem, ipari tanulóként, a Zrinyiben. Az volt az én katonaságom. Kemigráfus fényképész lettem. És belecsöppentem a nagy életbe. Két műszak, emberi sorsok, problémák. Megtanultam fotózni, laborálni. Később nagy hasznát vettem a pályámon. Visszatérve az írásra, volt idő, amikor úgy hatottak rám Virginia Wolf regényei, hogy letettem a tollam. Mert ugyan hol vagyok én mint író, hozzá képest?! Idő kellett, hogy túllépjek az összehasonlítási kényszeren – emlékszik vissza, miközben arrébb tolja az egyik kutyát, aki már a második sütit lopja el a tálról.

Még egy találkozási pont

– Eredetileg én is írónak készültem, de végül az újságírásnál kötöttem ki. Az általános- és középiskolában szinte minden magyar órán az a kitüntetés ért, hogy föl kellett olvasnom az osztálynak a fogalmazásomat. Túl ezen, azt hiszem elsősorban az ösztönzött, hogy otthon sokat hallottam nagyapámról, Körmendi Zoltánról, aki verseket és novellákat publikált, Radnóti és József Attila barátja volt. Ráadásul az országban ő írta az első nagyvárosi szociográfiákat. Várj! Mutatok egy verset, amit a múlt század 30-as éveiben vetett papírra, de olyan, mintha ma írta volna. 

Azzal levettem a polcról azt a gyűjteményes kötetet, amelyet a Magvető adott ki, még a 60-as évek elején.

– Hiszen ez nekem is megvan! –  kapta ki a kezemből Judit a könyvet. – Tudod, mennyit kutattam, kerestem, amíg végre rátaláltam?! Bevallom, elsősorban nem a szerző személye, hanem a szociográfiái érdekeltek. A gyerekeknek akartunk egy tévéfilm-sorozatot készíteni a 2000-es jubileumra, Századpördülő címmel. A helyszíne két idősíkban is Budapest lett volna, a századforduló és a jelen Budapestje. A forgatókönyvek el is készültek, ahhoz nagy segítségül szolgáltak nagypapád igen szemléletes, gondolatébresztő szociográfiái. Évekig készítettük elő, de senkit nem érdekelt. 2000-ben meg már a tévében sem voltam, mivel ’99-ben jött a nagy leépítés, azaz kirúgtak.

Zsurzs Éva: na végre egy nő!

– Akkor összegezzük a kirúgás előtti időt! 1975-ben diplomáztál és 1976-ban már a köztévé drámai osztályának rendezője voltál. 1986-ban a Magyar Televízió vezető rendezője, 1991-ben főrendezője lettél. Ez alatt 27 tévéfilmet, tévé- és mesejátékot rendeztél, de készítettél öt portréfilmet is. Szerkesztettél irodalmi műsorokat – például az egykori, nagy sikerű Vers mindenkinek című sorozatból 30-at – és rendeztél sorozatokat – többek közt a Familia Kft-t, három évig.

– Annak idején Zsurzs Éva úgy fogadott a drámai osztályon, „Na végre egy nő! Már nem vagyok egyedül!” Évike mindig mindenben támogatott. Sokat köszönhetek neki. Az egyik utolsó filmem sugárzásánál is –1997-ben – ő akkor már nem rendezett, visszavonult, elsőnek hívott fel telefonon, hogy gratuláljon és megköszönje az élményt. De a férfi kollégák nem mindegyike örült nekem. Volt, aki azt is zokon vette, hogy kezdő rendezőként címlapfotón szerepeltem a Rádióújságban, s, hogy ’93-ban Balázs Béla díjas lettem. 42 éves voltam akkor. Sok újságíró kollégád, akik végigkövették a televíziós pályámat – többek között Virág F. Éva – azt hitte, már régen megkaptam.

Hazai és külföldi fesztiválok sikeres szereplései, díjai után, 1999-ben mégis jött a villámcsapás…

Hatalommániás kutyaütő

– Nem ez volt az első. 40 évesen kiderült, hogy rákos vagyok. Erről persze senki nem tudhatott. Akkoriban ezt a betegséget titkolni kellett, különben idő előtt leírnak a pályáról. Megúsztam, itt vagyok, de volt pár év betegségtudat. Aztán meghalt apám. Gondolom, ehhez egy kicsit az én betegségem is hozzájárult. Annyi öröme volt még, hogy megérte az én B.B.díjam átadását. Sajnos, a bátyám Munkácsy díját a következő évben már nem érte meg. Szóval, nehéz volt újra munkához jutnom. Közben ’88 tól ’92-ig rendszeresen írtam az És-be publikációkat, mert egy-két évre letiltottak fentről a forgatókönyvírásról, a Fabuland című tévéjátékom miatt. Nem is rendezhettem. Kicsit renitenskedtem, mert megírtam, megmondtam, amit nem kellett volna. Az a bizonyos kolléga, aki nem szívlelt, aztán magas művészeti vezetői pozícióba került (Szinetár akkor már az Operát futtatta fel), s elfelejtette, hogy ki volt egykoron. Egy jó rendező volt, s lett belőle egy hatalommániás, kutyaütő vezető.

Ultimátumot kapott: vagy ír, vagy rendez

Én meg nem tudtam megérteni, sem átlátni akkor, hogy egy alkotó ember, hogy cserélheti fel a tollat, az ecsetet, a kamerát egy íróasztalra. Előtte, vagy mögötte ülsz, megmondom ki vagy! Ultimátumot adott. Vagy írok az  És-be, vagy rendezek. Hú, de megijedtem!  Írtam.  Nem rendezhettem, amíg rajta múlott – szerencsére nem sokáig. Schulze Éva vezetése alatt, végre újra dolgozhattam. De már korántsem annyit. Igen… 1999-ben 700-an kaptuk meg a nekünk járó végkielégítést. 25-30-35 évi munka után, 1-2-3 millió forintot, ami nemhogy az újrakezdéshez, de a vegetációhoz is kevésnek bizonyult. Olyannyira, hogy mi például szép lassacskán megettük a budapesti lakásunkat.  48 évesen derékba törték a karrieremet, elvették az álmaimat, törölték a jövőről szóló terveimet…

Kényszervállalkozó lettem.

Ide-oda pályázgattam, forgatókönyvet írtam. Tele van velük a padlás. Csak hébe-hóba fordult elő hogy valaki vállalni merte, hogy az én pályázatomat, forgatókönyvemet fogadja el. Különben is, mint tudjuk, a pályázatokat a született veszteseknek írják ki. A győztesek pályázat nélkül is nyernek. Persze, volt, aki kiállt mellettem.

A kevésből sok barátot veszítettem el. Részben, mert meghaltak, részben, mert sem én, sem ők már nem vagyunk azok, akik voltunk. Én partvonalra kerültem, ők meg még a pályán mozgolódnak, s helyzetbe kerültek. Helyzetbe, amellyel élnek. Olykor visszaélnek. Munkakapcsolataim munka híján felszámolódtak, mert tőlem már nemigen remélhetnek pénzt, paripát, fegyvert. Személyem leértékelődött.

– Mint baloldali újságíró, én is átéltem ezt az érzést. Azzal „dicsekedhetem”, hogy az Antal-kormány idején tizenketted magammal mi voltunk az első újságírók, akiket politikai meggyőződésük okán, két perc alatt rúgtak ki. Pető Iván még interpellált is miattunk a Parlamentben. Én meg ott álltam két kamasszal, egyedül, munka nélkül… Egy napig, mert Szücs Gábor, a Kurir főszerkesztője rögtön munkát ajánlott a lapnál. De amikor Orbán Viktor – első uralkodása idején – hirtelen, váratlanul felszámolta a Kurirt, már eltűnt a szolidaritás a kollégákból. Sőt, Kristóf Attila meg is írta, mennyire örül az újság megszűnésének. Én meg hajnali háromkor keltem és mentem sajtófigyelőt készíteni, hogy munkakezdésre ott legyen a főnökök asztalán. Gondolom, te is találtál valamiféle, jövedelmet is jelentő pótcselekvést…

Arcul csaptak, megaláztak

– Egy évig tanítottam a Magyar Újságírók Országos Szövetségének iskolájában vidéki gyerekeknek filmtörténetet, forgatókönyv írást. Volt néhány színházi rendezésem is. Nem sok, mert egykori évfolyamtársaim, egykori munkatársaim, barátnak hitt kollégáim jó része mintha azt is elfelejtette volna, hogy ismer… Arcul csaptak és megaláztak nem egyszer, de az önbecsülésem érdekében igyekeztem megóvni magam a további, hasonló helyzetektől.

– Mi volt a kirúgásod indoklása?

–  Egyszerű! Létszámleépítés. A háromnevű fideszes elnök tisztogatott, ahogy azt a sepregetést már jó előre beígérte. Válogatott.

Az örökbecsű szellemében

– Milyen alapon?

– Akadtak volt kollégák, akiknek a bennmaradáshoz az „árulás” eszköze sem volt drága – a „védd a segged elvtárs!” örökbecsű szellemében. A háromnevű meg tisztogatott, hiszen ezért tették oda. Aztán ment, mert a mór megtette kötelességét. Ahogy azt megírtam, nem is kavart nagy port az ügy, mondhatnám: el lett sikálva. Senki nem vonult ki az utcára, nem tüntetett, kussolt a szakma. Örült, aki még ideig-óráig maradhatott. „Benn a bárány, kinn a farkas”, vagy „kinn a bárány benn a farkas” módjára megosztódott a HÁZ, de az ország megosztottságához képest ez már jelentéktelennek tűnt. Sajnálat, részvét önmagunk és sorstársaink iránt. Körülbelül ennyire futotta, s a bent maradottak részéről az „ezt most megúsztuk” érzése, felénk meg a szégyenkező lesajnálás. A közszolgálati televízió alulfizetett 700 közkatonája hűsége jutalmaként kirúgatott. Megalázva szétszóródott, hogy ki-ki boldoguljon érdeme, összeköttetése, kapcsolatai szerint az addigra már régen telített kereskedelmi tévéknél, vagy a szakmán kívül.

„Van köztünk egy európai”

Amikor már éreztem a fenyegetettséget, cédulákat ragasztgattam mindenfelé a székházban. A cetliken egy-egy, a helyzetre hajazó idézet volt. Miután nem tudtak rájönni, ki a „vétkes”, a vezérkar úgy döntött, grafológushoz viszik a papírokat, hogy segítsen elkapni a renitens lázadót. Az MTV belső lapjában pedig a kifüggesztett  idézetekkel kapcsolatban megjelent egy cikk, azzal a – József Attilától kölcsönzött – mondattal, hogy „Van köztünk egy európai”. A szerző azt kérte, ne hagyjam abba. Szót fogadtam, ám a sorsom így is beteljesedett..

Természetesen eluralkodott rajtam a depresszió.

Éjszakánként arról álmodtam, hogy filmet forgatok. Annak idején a politika tisztogatott az MTV-ben. Akkor azt hittem, hogy csak a házból száműztek, a szakmámból nem. Tévedtem. Nem csak a házból, de a hazámból is kipenderítettek, amikor a kamerát kiverték a kezemből. Azóta száműzetésben élek itt, ebben a mind idegenebbé váló országban, ahol folyamatos honvágyam van. Szívesen rendeztem volna színházban is, de erre mindössze három alkalommal volt lehetőségem. A teátrumok igazgatói – volt évfolyamtársak, régi ismerősök – nem mertek rendezői feladatot adni.

Mindent az édesanyjának köszönhet

Végül több kapaszkodóm akadt. Elsősorban az édesanyám – akivel ma is együtt élünk. Neki köszönhetem, hogy amikor még lehetett, dolgozhattam, és amikor kidobtak, tartotta bennem a lelket – ahogy teszi mind a mai napig. Gondoskodom róla, ápolom. Életben kell tartanom, mert csodálatos ember, akinek az életemet, a pályámat, a sikereimet, az életművemet köszönhetem. Aztán itt van most már a lányom családja, az unokák. Összeköltöztünk. Négy generáció él együtt. Nem semmi. A nehézségek ellenére is vallom, hogy azok a gyerekek, akik többgenerációs családban nőnek fel, empatikusabbak, megértőbbek, szeretetreméltóbbak lesznek. Megtapasztalják, mi az a tolerancia, tisztelet. Utolsónak említem az írást, de elképzelhetetlen lenne nélküle az életem. Írtam egy könyvet, Egyszer volt, hol nem lesz címmel, és most szombatonként és vasárnaponként megjelenik egy-egy régebbi és újabb írásom a Városi Kurirban.

– Dedikáltál nekem egy példányt a könyvedből. Akik az elmúlt évtizedekben szerkesztőként ismertek és esetleg ismernek ma is, tudják, ritkán dicsérek. De ez a könyv… Letehetetlen! Ajánlom mindenkinek, aki gyerekként élte meg 1956-ot. A nálunk megjelent írásaidat meg ismerik az olvasóink – és szeretik is. Befejezésül: miként összegeznéd a mögötted álló, majd’ két évtizedet?

– Megmérettettem. A világnézetem, az emberségem, a tisztességem, az életrevalóságom, az élhetetlenségem és a tehetségem is. Nem lehet állandó ellenállásban élni. Ezért találták ki az emigrációt. De emigránsként élni a hazádban, az állandó honvággyal jár, mely lélek és testemésztő. Én az országon belül emigráltam, hogy túlélő lehessek. Városról városra. Negyvennyolc évesen megtanultam több pofon árán, hogy nincs az az ideológia és nincs az az ország és nincs az a szakma, se pálya, se siker, se pénz se posztó, amiért érdemes bármibe beledögleni, és feláldozni önmagunkat.

Te kinyitod a szád, mögötted kussol a tömeg.

Mert a kibicnek semmi nem drága. Csak az ember a fontos, meg az állat, meg a természet. A szeretteid, a családod, a barátaid. Értük tűzbe mész, ha megmentheted, de ne hagyd, hogy értelmetlenül belelökjenek a körülmények és mások, mert nekik úgy kényelmesebb.


Kevesen érnek halottként többet, mint élőként…

Kapcsolódó

Falaztam

A Balázs Béla-díjas már nem filmezhet – szerencsére írnia még szabad

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét