Havas Henrik: a taxisok többsége rendes, de….

Havas Henrik -mint általában a vele egykorúak- sok mindent és annak az ellenkezőjét is átélte, saját bőrén tapasztalta már. Neki -szakmájából adódóan, amit nem középiskolás fokon művelt- „tűzközelből” volt lehetősége megtapasztaltalni azt, amiről a folyosói pletykák szintjén tudhatott a „nép”. Közösségi oldalán időről időre csepegtet egy-egy kordokumentummal felérő sztorit.

„Úgy alakult, hogy az utóbbi napokban többször is dolgom volt a taxisokkal

Egy svájci vendégem mesélte, hogy kártyával akarta fizetni a kétezer-háromszáz forintos fuvart. Mondta, hogy legyen kétezer-nyolcszáz, a sofőr bepötyögte a számokat. A vendégem megnézte a terminált és azt látta, hogy huszonnyolcezer. Jelezte, hogy ez így nem stimmel, a sofőr vitatkozott, hogy de, pedig az a szám nagyon is jó, csak az utas biztos nem látja, hogy nullából hány van, meg hogy hol a pont. Aztán, nagy nehezen újra a gépbe vitte a fuvar árát és mit ád isten, kétezer-nyolcszáz forintot fizetett a kártyájával az utas. A taxis kicsit köhögött, aztán azt mondta, hogy elnézést, ez tényleg véletlen volt.

Nekem rengeteg taxis sztorim van

Már nem is tudom hány éve, talán húsz, rábeszéltek, hogy legyek zsűrielnök egy szépségversenyen. (…) Katasztrófa volt az egész, a jelöltek egy részét abból az időből ismertem, amikor a prostitúcióról írtam könyvet, úgyhogy éjfél után leléptem. Hozzá kell tennem, hogy a mellettem ülő, neves plasztikai sebész is összeszedte magát és velem tartott. Még mindig kábán az élménytől, beültem az első taxiba, de a fiatal srác a kormány mögül azt mondta, hogy ,,

Ne haragudjon, Tanár Úr, de hívjon magának egy normális taxit, én nem vihetem el!” Ránéztem, hogy mi van? A srác picit se jött zavarba, azt mondta, hogy ő hiéna és több okból sincs kedve velem kikezdeni. Egyrészt szereti a műsoraimat, másrészt tudja, hogy én is voltam taxis, harmadrészt, taxis körökben azt is tudják, hogy a Szabadság-hegyen lakom, ami itt van egy köpésre, úgyhogy, ő, ha lehet, nem vinne el, mert állhatna a sor végére.

A legjópofább sztori

mégis az volt, hogy éveken keresztül, pontban pénteken délelőtt fél tízkor jött értem a taxi. Annak a társaságnak az emberei, akik a Pozsonyi út környékén laktak, pontosan tudták, hogy fél tízre kell menni és a huszonhármason kell felcsengetni, pontban fél tízkor. Általában ugyanaz a három-négy taxis jött értem, soha semmi gond nem volt, egyetlen tévéfelvételt sem késtem le.
Na, egy alkalommal néztem az órát, 9.35, 9.40, háromnegyed tízkor lementem, hát ott állt a ház előtt a taxi. Beültem, elindultunk, aztán nagyon csendesen megkérdeztem a fiatal sofőrt, hogy mi a francért nem csöngetett föl. Mondta, hogy ő elvált, csak pár hete dolgozik Pesten és megfogadta, hogy senkinek, soha nem fog feltelefonálni. Kérdeztem, hogy mi történt. Mondta, hogy pár napja elment egy címre, fél órát várt, aztán felcsengetett. Megjelent egy nagyon ismert művész és hisztérikusan üvöltött, hogy mi a faszt képzel, honnan van bátorsága, hogy őt zavarja.
Na, eltelt egy hét, jött egy már jól ismert sofőr, meséltem neki a sztorit, jó nagyot röhögött.

,,Tudja, ha ennek az úrnak, mármint a művésznek a nevét maghalljuk, minden kolléga velem együtt rángatózni kezd, mert az úr mindig jobban tudja nálunk, hogy melyik a kedvező útvonal, aztán ha vele van egy fiatal fiú, mármint az élettársa, akkor előbb-utóbb összevesznek és megy a hiszti. De a legrosszabb, amikor nem csak a párja van vele, hanem a kutyája is.”

(…) Egyébként én, negyvenvalahány éve, a pesti éjszakában taxiztam egy zöld Zsigulival

Éjfél után éjszakánként, a Vígszínház mögött álltam meg, a művészek tudták, hogy hiba nélkül, mindenkit elviszek. Egyszer, a Margit híd közepén állított meg engem egy fehérbundás hölgy, aki azt mondta a kuncsaftjának (Kossuth-díjas művész), hogy

,,Na figyelj! Ha most nem énekelsz nekem, akkor ma nem lesz kefélés!”

A művész úr rám nézett és azt mondta, hogy

,,Ugye öcsi, az egész ország tudja, hogy én prózai színész vagyok, erre ez a hülye kurva azt akarja, hogy hóesésben, éjjel egykor énekeljek neki.”

Felemelte a mutatóujját,

,,És még fenyeget is!”

Nem volt dalolás, aztán megálltunk egy budai ház előtt, ki lettem fizetve, majd a művész ránézett a hölgyre és azt mondta, hogy

,,Na figyelj, kicsim! Ki vagy fizetve és most szeretni fogod ezt a srácot! Na, mutasd magad!”

A hölgy széttárta a fehér bundát és nem volt alatta semmi. Azért emlékszem rá, hogy orosz tanárnő volt, mert dialektussal beszélt, és a Szamovár Étteremnél szállt ki. Ha esetleg a Havasné olvasná, én még visszamentem egy fuvarra a Vígszínházhoz.”