Hegedűs D. Géza Kossuth -és Jászai Mari – díjas színész Németh Péternek adott interjút. A színész beszélt a származásából fakadó örökségéről, édesapja hagyatékáról. Kitért arra is, mit gondol a Nagy Imre szobor eltávolításáról, markáns véleményt fogalmazott meg ennek kapcsán a jelenleg regnáló hatalomról.
A művész mesélt arról,
hogy egyszer, már tíz-tizenegy éves gyerek lehetett, amikor kihúzta az édesapja íróasztalának a fiókját. A kezébe akadt egy halom fotó, amelyek az ’56-os eseményeket ábrázolták, újságíró barátjától kapta az édesapja. Sok minden más emlék mellett megtalált egy összehajtott újságot, ami egy cikkhez volt kiforgatva. Egy rövid hír volt, arról szólt, hogy kivégezték Nagy Imrét:
„Most… elérzékenyülök egy kicsit; apám ezt őrizte, egy mártír emlékét őrizte így, fiókba zárva. Mert számára fontos volt. Ő, Nagy Imre adott példát neki, hogy el kell viselni minden nehezet és rosszat, bárhogy alázódik a korban, akkor is. Erősnek kell maradni. Ő tisztességesen helytállt, abban a kis ibrányi közösségben, és ezért ő bűnhődött, egy életen át”
Meggyőződése, nem véletlenül vállalta az a három adományozó ember, Demján Sándor vezetésével, hogy összeadják a szoborra a pénzt, hogy az örök mementóként álljon azon a helyen, ahonnan a parlamentre néz, oda, ahonnan ő megszólította a forradalom első estéjén az ő népét:
„Ez, ami itt a szoborral most történt megrendít, mélységes szomorúsággal tölt el, mert ez az emlékmű, azzal a híddal, ami összeköt múltat, jelent és jövőt, az most onnan kitépődik és egy nagy seb lesz a helyén. Ha volt integráló momentuma a magyar történelemnek, a szabadságról, az emberek önálló gondolkozásáról, a felnőttségéről, akkor ez a szobor az volt. Ezekről beszélt. Most elvitték innen.”
Elmondta, nemrégiben Párizsban járt, József Attila verseket adott elő, és a városban sétálva rácsodálkozott, hogy ott úgy minden a helyén van. Példát mutat arra Párizs, hogy a történelemmel miként lehet együtt élni:
„És ott volt Nagy Imre emlékműve a Pére Lachaise temetőben. Fontos tudni, hogy mit hagyott magából hátra a kor, amelyben megszületett. Azt akarom mondani, hogy fölösleges kapálózni az idő ellen, hisz úgy is folyamatban élünk.”
Mindennek helye van a világban, ami nem emberellenes.
És ott van helye, ahol van. És hagyni kell. Az is a mi történetünk része. Új gondolatokra ébredhetünk általuk:
„A hazugságok is kiderülnek, de ehhez az kell, hogy ott legyenek. Ez akár lehet esztétikailag elfogadható alkotás, de a kongó ürességet mutatja, a korszerűtlenséget, a gondolattalanságot.”
Úgy hiszi, ha bárki végigsétál a Duna-parton az Erzsébet-hídtól a szobrok mentén a CIPŐK-ig, akkor ott arra döbbenhet rá, hogy ennél sűrűbben és megrendítőbben, mint ahogy Pauer Gyula elmesélte a cipők által azt a kort, kevés képzőművész tette:
„Azt az embertelen kort, amelyben és ahol a Dunába lőtték a testvéreinket a nyilasok. És hogy mi ebben a mi felelősségünk? Mondok én egy nagyszerű Márai szöveget a Vígszínház stúdiójában, már a hetvenedik elődadásnál tartok. Az a címe: Hallgatni akartam. Márai is hallgatni akart, de megszólította az idő, és rájött, hogy nem lehet, nem szabad hallgatni. „
A folytatásban, a színház csodája.
