Kiemelt hírek
Hetvenöt év után ismét: Budapest szabad!
2019. október 13-a óta a magyar főváros felszabadulása új jelentést kapott. Ugyanakkor, Budapest ostromának és a német-magyar sereg végső vereségének hetvenötödik évfordulóján fellángoltak a viták. Lassan szégyellnie kellene magát annak, aki Magyarország 1945-ös felszabadulásáról beszél. Történelemhamisítók és -újraértelmezők korában élünk, pedig a lényeg nem változott: Magyarországot a huszadik században a nácik oldalára sodorta az ostoba és felelőtlen „keresztény-nemzeti kurzus”. A hitleráj ellen széles, és nagyon erős nemzetközi antifasiszta koalíció alakult, amelynek mindenki ellensége lett, aki Adolf vereségét késleltette. Hazánkat akkor le kellett győzni, azért, hogy mi is újrakezdhessük.
Felszabadulás, csak zsidóknak?
A rendszerváltás óta tudatos ködfejlesztés indult Magyarország második világháborús szerepével kapcsolatban. Alig esik már szó az ország háborús részvételéről, arról a szörnyű nácibarát szövetségről, amelynek sorsa meg volt pecsételve, és maga alá temette Magyarországot is. Szokás szerint a legtöbben a magyaros, befelé forduló szemlélettel értékelik az eseményeket. Elmagyarázzák, hogy mennyire sokféle módon élték át a magyarok a náci birodalom összeomlását és a győztes szovjet hadsereg bevonulását. Ha valakinek felszabadulást hozott, nekik legyen úgy (jellemzően a halálból megmentett zsidóknak szokták „megengedni”, hogy ők így gondolják), de közben azt emlegetik, hogy a „többség” számára ilyen-olyan okból katasztrófa volt.
Na jó, esetleg „megszabadulás” az előző katasztrófától,
a náci-nyilas terrortól, de hiába, semmi jó nem lett ebből, tehát semmi köze a szabadsághoz. A fideszesek már évtizedekkel ezelőtt azt kezdték sulykolni, hogy 1945 a magyar történelemben a „csöbörből vödörbe” esete. Ebből a „középen álló”(nak gondolt) pozícióból aztán a fideszesek ultrái olykor átlendültek a németek oldalán harcoló magyarokat „Európa hőseinek” tituláló álláspontra is. Így kell a régi klisékhez visszanyúló „ker.-nemz.” csúsztatást és hazugságot „kiegyensúlyozott állásponttá” maszkírozni. A valóság az, hogy a „keresztény-nemzeti” rezsim, amelynek vezetői akkor katasztrófába kormányozták az országot, 1945-ben levitézlett. Elsöpörte őket a történelem. Most pedig ott folytatnák, ahol abbahagyták. Ehhez pedig szellemi utódaiknak szükségük van az 1945-ös magyar felszabadulás letagadására.
Feledékenyek figyelmébe!
1944-ben a szovjet és a német hadsereg közé szorult magyar lakosság, amelynek igen nagy része semmi jót nem várt egyik féltől sem, valóban semmi másra nem vágyott, mint megúszni az egészet. Márpedig a magyar elit, az ország vezetői olyan helyzetbe hozták a magyar népet, hogy ezt nem úszhatta meg. Csakhogy ez a helyzet a hosszú idő óta következetes magyar magatartás egyenes következménye volt. Magyarország a több évtizedes antiszemita propagandától és az irredenta láztól elvakítva 1941-ben beszállt a szovjetek ellen indított rablóháborúba, 1944-ben kiirtotta több százezer békés polgárát, aztán még a legvégén is képtelen volt szembefordulni sötét szövetségesével. Így jártunk. Szörnyű árat kellett ezért fizetnünk.
Azt a kérdést, hogy mi történt az országgal, nem az egyéni történetek egymás mellé sorakoztatása dönti el
A nácik, nyilasok és minden szövetségesük kiverése hazánkból, és ennek legfontosabb csatája, Budapest ostroma egy VILÁGháború szörnyű epizódja volt! („1945: Magyarországot le kellett győzni” Népszabadság Online, 2005. február)
„Egyszerűen nem lehet eltekinteni attól, hogy a hazánk területén összecsapó szereplők az egész emberiség további sorsát meghatározó színdarabban vívták harcukat.
Szinte szégyellem leírni, 1944-45 tanulsága annyira egyértelmű:
Európát akkor egy széles antifasiszta koalíció a végveszélytől mentette meg. A magyar népet akkori vezetői abba a táborba terelték, amelytől meg kellett szabadítani a kontinenst, hogy egyáltalán folytatódhasson az európai történelem. Az a világos demokrata elkötelezettség, amellyel a mértékadó német politikai erők – természetesen a CDU, a Fidesz testvérpártja is! – a hajdani náciellenes koalícióval együtt ünneplik a második világháborúban Németország fölött aratott győzelmet, illetve az a mértéktartás, ahogy a drezdai pusztításhoz hasonló súlyos ügyekben állást foglalnak, jelzi, hogy a németek értik ezt a történelmi tanulságot.
A német és a magyar vérveszteség egyaránt borzalmas volt. Ez az évforduló nem a felhőtlen ünneplésé. Az egészséges európai történelmi identitásnak azonban elvárható része, hogy mindazok, akik a térdre kényszerített szövetségi rendszer tagjai voltunk, ezen az ünnepen az antifasiszta koalíció győzelme – elődeink bűnéből tőlünk is kicsikart győzelme – előtt hajtsunk fejet. Ez az évforduló erről szól, legalábbis azok szemében, akik az 1945-ben a nácikat legyőző koalícióval azonosulnak.”
Legalább akkora felelősség, mint Hitleré?
Sok évvel ezelőtt a Magyar Narancs hasábjain jelent meg Ungváry Krisztián történész elemzése a második világháború közvetlen előzményeiről, Hitler és Sztálin alkudozásáról, a hírhedt 1939-es megnemtámadási egyezményről.
„A náci Németország háborús felelőssége szerencsére ismert, és demokraták körében ma már nem is vitatott. Ám kevéssé köztudott az a felelősség, amely a világháború társtettesére, a Szovjetunióra hárul – és ami legalább akkora, mint Németországé”
– írta Ungváry Krisztián történész a Molotov-Ribbentrop paktum, illetve Lengyelország halálos harapófogóba szorítása évfordulóján („Az áruló, Sztálin, te vagy!” Magyar Narancs, 2009. szeptember 10.).
Ezt az állítást, amely a Szovjetuniónak „legalább akkora” felelősséget tulajdonít, a hetilapban megjelent levelemben így vitattam:
„Ha Sztálinon múlik, ő a megvalósultnál sokkal borzasztóbb sorsot szánt volna a világnak
Olyasmit, ami 1939-40-ben megindult: a nácik és a bolsevikok hadseregei felosztják Európát, és módszeresen megkezdik kirablását, a tömeggyilkosságok előkészítését és végrehajtását. A Szovjetuniónak megfelelt ez a munkamegosztás – részükről nem volt komoly akadálya egy hosszú távú Hitler-Sztálin szövetségnek, és mindannak, ami ezzel járt.
Hitler birodalma végül is maga ellen fordította és az angolszász hatalmak oldalára kergette a Szovjetuniót, és ebbe a stratégiai hibába, hál’Istennek, belebukott. A Szovjetunió elleni támadás döntötte el végleg a világháború antifasiszta jellegét, és – borzasztó szenvedések árán – a kimenetelét is.
Churchill a franciák gyors összeomlása után, 1941 nyaráig gyakorlatilag egyedül vívta az európai háborút Hitler ellen
A briteknek óriási megkönnyebbülés volt a hír, hogy a nácik rátámadtak a Szovjetunióra. Churchill pontosan tudta, ki az a Sztálin, és hogy mit várhat a világ a Szovjetuniótól. De azt is tudta, hogy a világra a közvetlen veszélyt a fejlett és dinamikus Németországban hatalomra jutott nácizmus – és a sötét, tömeggyilkos hatalmát nem pusztán terrorral, de hallatlan népszerűségével is legitimáló Hitler – jelentette. A Szovjetunió a háború elején túl gyenge volt ahhoz, hogy önmagában igazi problémát jelentsen. Erről a kortársak is megbizonyosodhattak, például amikor a szovjet rablótámadás számbeli és technikai túlereje ellen védekező finnek sikereit megcsodálhatták.
(…)
Az antifasiszta koalíció győzelme, a nácik és szövetségeseik legyőzése felszabadulást hozott Európának. Elsöpörte a nácikat, de azokat a korhadt eliteket is, egyáltalán nem utolsósorban a sokszorosan megbukott magyar nemzeti-keresztény középosztályt, amelyek Hitler szövetségeseként rántották bele népeiket abba a háborúba.
S mindezen nem változtat, hogy 1941-ig a későbbi győztes antifasiszta koalíció egyik tagja szörnyűségeket tervezett és még szörnyűbbeket művelt, amint az sem változtat 1944-45 megítélésén, hogy az antifasiszta koalíció győzelme után azonnal a megerősödött és megnőtt étvágyú Szovjetunió feltartóztatása vált sürgetővé.”
Orosz szemszögből
A Klubrádió egyik lapszemléje részletesen ismertette a Russia Today összeállítását Budapest 1944-45-ös ostromáról. Ez a történelem orosz felfogását tükrözi, igyekszik kisebbíteni, illetve megindokolni a magyar civil lakosság szenvedését.
„A visszatekintés szerint az 1944 szeptember végén Magyarország területére belépő szovjet – és a velük együtt harcoló román – csapatoknak szigorúan parancsba volt adva, hogy felszabadító erőként lépjenek fel, annak ellenére, hogy fennállt annak is az eshetősége, hogy ellenségességgel találják szembe magukat. A szovjet főparancsnokság egyik parancsa értelmében hagyni kell, hogy a magyarok éljék a maguk életét, mindaddig, amíg nem fordulnak közvetlenül szembe a Vörös Hadsereggel. Védelmezni kell a tulajdonhoz való jogukat, munkájukért és javaikért tisztességes árat kell nekik fizetni – állt a hadparancsban.”
(…)
„A Russia Today ezután egészen sajátos beállításban, meglehetősen szemérmesen és homályosan utal azokra a cselekményekre, amelyeket a szovjet haderő a magyar lakossággal szemben követett el, illetve pontosabban a cikk megfogalmazásából kihámozhatóan valójában el sem követett. Azt írja, „a szovjet parancsnokoknak gondot okozott, hogy katonáik túlságosan sokat tudtak azokról a korábbi évekbeli atrocitásokról, amelyek a magyar katonák számlájára voltak írhatók. Sok meggyőzésre és kemény büntetések kilátásba helyezésére volt szükség ahhoz, hogy biztosítsák a bosszúállásra szomjazók elrettentését, és elmagyarázzák: a magyar polgári lakosság szintén a proletariátus része, és a nácik áldozata, nem cinkosa”.”
Az orosz érdekeket szolgáló történelemhamisítás, a tények eltagadása, súlyuk meghamisítása természetesen elfogadhatatlan. Csakhogy az a mára itthon megszokottá vált torzítás sem szolgálja a tisztánlátást, amely nemcsak az 1944-45-ös összeomláshoz vezető rezsim hazugságainak felélesztését bélyegzi szélsőségesnek, hanem az Európával együtt bennünket is felszabadító antifasiszta koalíció győzelmének méltatását, vagyis az ország felszabadulásának elismerését is.
Budapest szabad – 1945. február 13.
Fontos kiállítás látható ezekben a hetekben Budapesten, amely nem tagadja el a sötét árnyakat, megmutatja az összeomlást és rombolást, és nem próbálja titkolni a felszabadulást követő új elnyomás tragédiáját sem. A háborús pusztítás, az ostrom képeivel együtt azonban az azonnal meginduló újjáépítés, az újrakezdés lelkesedését is bemutatja. A cím pedig az 1945. február 13-án bekövetkezett eseményt így adja hírül:
„Budapest szabad”.
Karácsony Gergely nyitotta meg a metrószerelvényeken látható kiállítást.
„Ami egyszer leromboltatott, az talán emberfeletti munkával újraépíthető, de ami a lelkekben leromboltatott, ahhoz mindennapi újraépítés kell, a lelki értelemben vett felszabadítást újra és újra meg kell tenni”
– mondta a főpolgármester, emlékeztetve, hogy a 44-45-ös nyilas tombolás után Budapestnek
„most újra el kell viselnie, hogy ezen ideológiák képviselői flangáljanak a fővárosi utcákon. Ez egy nagy felkiáltójel nekünk, azt mutatja, hogy ezt a bizonyos újraépítést, a sebek gyógyítását minden nap el kell végezni”
– hangsúlyozta Karácsony Gergely.
A háború azóta elkerült minket, de
„az a szellemi polgárháború, amiben élünk évek, évtizedek óta, az igenis, indokolatlanul okoz gyötrődést és lelki fájdalmat nagyon sokaknak”
– fogalmazott Karácsony Gergely. A kiállításon látható képek – folytatta – arra hívják fel a figyelmet, hogy tanuljunk a történelmi leckékből és ne engedjük a történelmi emlékezetünket kicsavarni a kezünkből. A főpolgármester beszélt arról is, a budapestiek a több mint száz napig tartó ostrom után a két kezükkel újjáépítették városukat, de azt már nem érhették meg, hogy ez a város teljes mértékben lelkileg is újjáépüljön, hiszen életüket két egymást váltó diktatúra epizodistájává tette a történelem.
Gy. Németh Erzsébet főpolgármester-helyettes
azt mondta: hetvenöt éve Budapest szenvedett; lerombolták épületeit, felrobbantották hídjait, keserves körülmények között tartották lakóit.
„Budapest a háború után megmutatta, hogy (…) képes főnix madárként újraéledni. Az itt élők bebizonyították, hogy együtt, közösen fantasztikus várost tudnak építeni”
Kirschner Péter, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület elnöke,
a kiállítás egyik szerkesztője pedig elmondta, a kiállítás leginkább az ostrom képeit állítja szembe a mai Budapest látványával. Ezzel azt akarták demonstrálni, hogy Budapest akar és tud is élni a szabadságával.
