Hommage à Göncz Árpád

Nagyon vártam a találkozást. Nemcsak azért, mert valaha gimnáziumi osztálytársak voltunk – számos élménnyel, emlékkel, csínytevéssel –, hanem azért is, mert közvetlen munkatársként dolgozott tíz éven át Göncz Árpád, egykori köztársasági elnök mellett, akit mi, hétköznapi emberek rendkívül sokra tartottunk, szerettünk.

Mari annak idején orvos szeretett volna lenni, de ennek komoly akadálya volt, hogy finoman szólva – velem együtt – nem rajongott a fizikáért meg a matematikáért. Így kötött ki végül a külkereskedelemnél meg az idegen nyelveknél. Német és orosz tudásával több vállalatnál is elismerést szerzett magának, majd évekig dolgozott az Interpressnél, majd a Pressinfonál, amely a külföldi újságírók magyarországi programjait, riportjait szervezte. Ha kellett, tolmácsolt, ha kellett, ügyintézett. A köztársasági elnök hivatalának megrendelésére nemzetközi sajtószemlét készített.

És jött Göncz, s vele az álommunka

– Minden bizonnyal elégedettek voltak a munkáddal, mert egyszer csak már Göncz Árpád közvetlen környezetében, a sajtóosztályon dolgoztál.

– Ott is a feladataim közé tartozott a sajtószemle. Ha az elnök úr külföldre készült, a vele utazó üzletembereknek intéztem a szállodát, meg az egyebeket. Gyakran üzletemberek is voltak a küldöttségben. Ilyenkor meg kellett tudnom, ki érdeklődik, kinek lenne az adott országban megfelelő partnere gazdasági tárgyalásra. Megszerveztem az ő találkozóikat is. Az üzletemberek természetesen maguk fedezték költségeiket. A sajtóosztályról mindig a programszervező volt Göncz Árpád kísérője – ha úgy tetszik, az óvónéni. Így én is számos országban megfordultam vele, meg a sajtófőnökkel, akivel felváltva ültünk mellette a kocsiban. Olyankor beszélgettünk. Ugyanúgy, ahogy két régi ismerős cseveg egymással.

Nem volt könnyű dolgom, amikor a részletekről faggattam, mert engem bizony a hivatalos részletek egyáltalán nem érdekeltek. Mari azt mondta, igazi, őszinte emberi kapcsolata volt Göncz Árpádnak valamennyi munkatársával, így vele is. Ennek megnyilvánulásait – a többi, igazán szép személyes emléke között – belül, nagyon mélyen őrzi. Meggyőződése, hogy ezeknek ott is kell maradniuk. Azért néhány apróságot végül sikerült megtudnom.

– Amikor Göncz Árpád köztársasági elnök lett, az óbudai Amfiteatrum mögött lakott a családjával, egy ház harmadik emeletén, mindaddig, amíg az elnöki rezidenciába nem költöztették. Az életmódján az sem változtatott, hogy a lakóházat már kormányőrök vigyázták – magyarázta Marika. – Nem izgatta magát. Otthoni feladatainak ugyanúgy eleget tett, mint megválasztása előtt. Tehát esténként fogta a szemetesvödröt, leballagott a ház elé, a kukákhoz, és beöntötte a háztartási hulladékot. A járókelők, meg az ott posztoló biztonságiak csak pislogtak.

Szökőben a köztársasági elnök

– A pletyka szerint később előfordult, hogy melegítőben, egy szatyorral átmászott az elnöki rezidencia kerítésén és elment bevásárolni. Visszafelé már a rendes úton ment, és az őrség hüledezése közepette besétált a kapun. Ez igaz?

– Igen. Nehezen viselte, hogy már ritkán lehet civil, és minden alkalmat megragadott, hogy mégis az lehessen. Emlékszem, egyszer Észak-Magyarországra, Tardra kísértem. Ahogy a célunk felé igyekeztünk, megláttunk egy asszonyt, aki rosszul lett. Az elnök úr azonnal odament. Kérdezte, miben segíthet, hívjon-e mentőt. Pécsett meg föl akart sétálni a mecsethez és rendesen nekilódult. Olyan tempóban haladt fölfelé, hogy én bizony igencsak lemaradtam. De nemcsak én, hanem a testőrök is. Addig-addig, amíg az egyikük utánakiáltott: kérem, elnök úr, lassítson! Nem bírjuk a tempót!

Minden csinos, színes ruhát, szoknyát viselő nő után megfordult az utcán. És a magyarázat nem csupán a férfiak köztudott szokása volt. Azt mesélte, hogy amikor a váci börtönben raboskodott, őrzőik mindent elkövettek, hogy minél szomorúbb, egyhangúbb, szürkébb legyen az életük, minél unalmasabbak, egyformák a napjaik. A színek – szabadulását követően – egyszerűen lenyűgözték. Minden alkalmat megragadott, és hagyta magát általuk elbűvölni.

Bármit is csinált, mindig író maradt

– Ha már színek… Azok a kollégáim, akiknek módjuk nyílt vele interjút készíteni, mesélték, hogy amikor visszakapták az elfogadott kéziratot, az bizony piroslott a javításoktól. Egyikük-másikuk a mai napig őrzi a javított példányt…

– Soha nem tudta megtagadni írói mivoltát. Apró betűivel minden alkalommal telejegyzetelte azokat a leveleket, amelyeket beadtunk neki aláírásra. Ha végül – ugyan javítva – jóváhagyta, mindig nagyon büszkék voltunk.

– Csak egyszer találkoztam vele, a MÚOSZ kongresszusán. Előbb érkezett. Mindannyiunkat egyenként megállított, beszélgetett velünk. A kérdései, a reakciói annyira emberiek, olyan „nagypapásak” voltak. Nem véletlenül hívták az emberek „mindenki nagypapájának”…

– Valóban EMBER volt – a szó igazi értelmében, csupa nagybetűvel. 1999-ben, karácsony másnapján, tüdőembólia vitte el a férjemet – percek alatt. 26.-a munkanap volt. Természetesen bementem dolgozni. Göncz Árpád amint megtudta, mi történt, lejött hozzám az emeletről – nem üzent, hogy menjek föl hozzá –, s hosszan vigasztalt, beszélgetett velem. Majd hazaküldött. Azt mondta, addig ne is lásson, amíg minden teendőt el nem intézek, amíg úgy nem érzem, hogy már bírni fogom.

 A támadás

– Ott dolgoztál már, amikor az a borzasztó tüntetés volt ellene?

– Igen… 1992-ben. Soha nem felejtem el! Undorító, aljas, szégyenteljes esemény volt. Szerintem  a Fidesz szervezte.

– Mit mondott a dologról Göncz Árpád?

– Nekünk semmit! De az arcán, a megnyilvánulásain egyértelműen látszott, hogy nagyon megviselték, hogy iszonyúan fájtak neki a történtek.

– Nagy megtiszteltetés az ország első emberével együtt dolgozni…

–  Kellemes, emberi, jó munkatársi kapcsolat volt közöttünk.

– Hogy szólítottátok?

– A vele dolgozó barátok Árpádnak, mi elnök úrnak.

– A sokmillió magyar meg egyszerűen csak Árpi bácsinak. Egyáltalán nem véletlenül…

Kapcsolódó

Felavatták Göncz Árpád szobrát