Banánköztársaság
Idegenrendészeti gyilkosság és családtörténet
Nagymamám testvére Zacher Reska (39) és férje Klein Ernő (42) két gyermekükkel (8, 10) a Rákóczi úton, Budapest egyik legmodernebb épületében, a Guttmann-házban laktak egy tágas, nagypolgári lakásban. Innen vezetett az útjuk Kamjanyec-Podolszkiba
A belvárosban két jól menő, elegáns fűszer-, déligyümölcs- és csemegeüzletük volt.
Évtizedek alatt, elképesztő szorgalommal és kitartással építették fel egzisztenciájukat, amely a jómódú fővárosi polgárság tagjai sorába emelte őket. Klein Ernő, bár évtizedek óta Magyarországon élt, nem szerezte meg a magyar állampolgárságot, mivel ennek korábban semmiféle jelentősége nem volt.1941-ben azonban egy rendelet lépett hatályba, mely szerint minden Magyarországon élő zsidónak, akinek nincs állampolgársági bizonyítványa, jelentkeznie kellett a KEOK-nál (Külföldieket Ellenőrző Hivatal). Reska néni férje, Ernő bácsi jelentkezett is. Gondolta, most majd elintézi az állampolgársági papírokat. Ehelyett azonban néhány nappal később idézést kapott, amelyben arról tájékoztatták, hogy kiutasítják az országból, mivel nem magyar állampolgár. És mivel ekkor még mindig nem értették, hogy ez mit jelent, az egész család önként jelentkezett a KEOK-nál.
Állampolgársági papírok helyett azonban, egy vonatra ültették a családot
és a magyar hatóságok emberei a határra szállították őket, ahol átadták a német katonáknak. Senkinek nem lehetett kétsége afelől, hogy milyen sors vár rájuk. Néhány hétig a helyi zsidó gettóban éltek embertelen körülmények között, majd egy nap kivezényelték őket a város szélén álló lakatlan területre, hatalmas gödröket ásattak velük, 16-osával sorba állították és a gödörbe lőtték őket. Három napig tartott az esztelen mészárlás, a folyamatosan részegre itatott katonák három napon keresztül gyilkoltak férfiakat, nőket, gyermekeket. Egy „idegenrendészeti eljárás” keretében. Ernő bácsi az üzleteket egy megbízhatónak vélt alkalmazottra bízta, aki azonnal a tulajdonába is vette ezeket. Reska néni volt nagymamám testvérei közül a holokauszt első áldozata.
78 évvel a történtek után elutaztam, hogy megnézzem a helyet, ahol három nap alatt összesen 23.600 ártatlan zsidó származású embert – köztük az én rokonaimat is – gyilkoltak meg az alkoholmámortól megvadult náci pribékek. Az egész terület, ahol ez a 23.600 ember nyugszik, nem nagyobb, mint egy lakótelepi ház alapterülete. Amikor a gödör alját elborították már a holttestek, akkor a katonák földet szórtak rájuk, és jöhetett a következő sorozat. És így ment ez „szép sorjában”, amíg meg nem telt egy gödör.
Ma egy ápolt emlékpark áll a tömegsír felett,
ahol először, 2009-ben a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség állított emlékművet a meggyilkoltaknak, majd 2012-ben a magyar kormány is. Az Evangéliumi Testvérközösség „Zsidó testvéreink emlékére, akik magyarok voltak, vagy Magyarországon kerestek menedéket 1941-ben, de az akkori magyar állam, és az embertelen náci gyűlölet kitaszította és halálba üldözte őket”. A magyar kormány „A Magyarországról 1941-ben német megszállás alatti területekre kitoloncolt, és e helyen legyilkolt sok ezer áldozat” emlékének állított emlékművet. Hogy kik voltak ezek az emberek, ki és miért toloncolta ki és gyilkolta meg őket az nem derül ki a magyar kormány által állított – egyébként szép – emlékmű szövegéből. Még annyi sem, hogy zsidók voltak, és főleg nem hogy honfitársaink, akiket a magyar állam adott a gyilkosok kezére. Hiszen ez csak egy idegenrendészeti eljárás végeredménye volt.
Szép, csendes őszi nap volt, amikor megérkeztünk Kamjanyec-Podolszkiba.
A környéken béke és nyugalom uralkodott. Ott sétálgattam a parkban, és próbáltam elképzelni, ami történt. De nem tudtam felfogni, hogy a „lábam alatt” 23.600 meggyilkolt ember holtteste van egymásra hányva, hogy a föld, amelyen lépkedek milyen borzalmas titkokat rejt. Azon tűnődtem, hogy én még érzem az iszonyú gyilkosság sorozat súlyát, tudom, hogy közöm van mindahhoz, ami itt történt, hiszen nekem még mesélt minderről a nagymamám. De vajon mit fog mindez jelenteni azoknak, akiknek már nincs, aki mesélne mindarról a szörnyűségről, ami ezekben az években a zsidósággal történt.
