Jocó bácsi, aki már csak múlt időben gyakorló nagy betűs Pedagógus…. – Balatoni József búcsúja a tanári pályától

Hónapok óta készülök arra, hogy ezt a cikket meg kell írnom, el kell mondanom végre, amit én már régen tudok, csak a remény tartotta bennem az utolsó pillanatig a lelket. A státusztörvény megszavazása, majd aláírása után nincs más út számomra: felmondtam – írta Balatoni József az ország Jocó bácsija-középiskolai tanár, osztályfőnök.

Balatoni József búcsúja a tanári pályától

Hivatalosan ugyanis LEmondtam a tanári pályáról, mert ez a jogi kifejezés erre a procedúrára. Az, hogy a lelkemben mi zajlik mindeközben, az a jogot és a jogalkotót nem érdekli. Ahogy az sem, mi lesz a gyerekekkel, az oktatással. Ezt erőszakkal le kellett hogy nyomják a torkunkon, és meg is tették.

Márciusban, amikor kijött a státusztörvény tervezete, én leültem és elolvastam az egészet, sőt meg is ÍRTAM a WMN oldalára, hogy mi a baj vele.

Közben pedig azt éreztem, hogy szorít a mellkasom, nem kapok levegőt, meg fogok fulladni. Akkor még nem tudatosult bennem, hogy ez az egész mennyire mélyen érint. Másnaptól kezdődött egy körülbelül egy hónapos mélyrepülés, visszatért a pánikbetegségem, sokszor lettem rosszul, majd hetekig szédültem, sokszor menni is alig bírtam. Féltem, rettegtem, hogy mi ez, mígnem rájöttem, hogy ezt bizony a törvény okozza.

Eldöntöttem, el kellett döntenem, hogy ha a törvény jön, akkor én megyek

És a tüneteim elmúltak, amint magamban is elfogadtam, hogy ezt kell tennem. Onnantól napról napra szürkültem el, depressziós lettem, az életem teljesen összeomlani látszott. Akkor még nem nagyon beszéltem arról senkinek, hogy bennem milyen mély gyászfolyamat zajlik, csak magamban őrlődtem, hogy mi lesz. Kialakult bennem egy nagyon erős egzisztenciális szorongás – ami vicces, tudva, hogy 287 ezer forintot kerestem az iskolában –, de inkább amiatt, hogy a biztos talaj eltűnik a lábam alól, és zuhanok valami felé, amit még nem ismerek.

A legnehezebb pont az volt, amikor a tábor utolsó estéjén, a tábortűznél elmondtam az osztályomnak és az ott lévő másik osztálynak, hogy elmegyek. Erről is írtam, de ezt a hírt még nem mertem megosztani ebben a CIKKBEN, még mindig élt bennem a remény.

A szavak beszorultak a testembe, a sírás kerülgetett

Ahogy beszéltem, egyre több szipogás, egyre hangosabb sírás törte meg a döbbent csendet. Azt hittem, ott helyben megszakad a szívem.

Igen, nekem tényleg az életem a tanítás, valódi szenvedély. Gyerekkorom óta ezt szerettem volna, ez volt az álmom, és az elmúlt tíz évben teljes erőbedobással csináltam. És most vége ennek. Ott ültem negyven szomorú, kétségbeesett kamasszal.

Nem tudtam mást tenni, mint bocsánatot kérni tőlük. Bocsánatot kérni azért, hogy még miattuk sem tudok megalkuvó lenni. És itt hangzott el az egyik legdurvább mondat az egyik sráctól: felháborodott, hogy ne hülyéskedjek, ennél többet nem tudok nekik tanítani az életről, a kiállásról, az elvekről. Itt végképp eltörött a mécses, már együtt zokogtunk.

Ezután két hétig random elsírtam magam

Teljesen mindegy, hogy a teremben vagy a metrómegállóban voltam éppen, és igazából nem is érdekelt, mert tudtam, hogy ezt most meg kell élnem. Továbbra is csak néhány barátom, kollégám és a gyerekek egy része tudta, még a főnökeimnek sem szóltam erről. Nem tudom, mire vártam, miben bíztam, de hittem és reméltem. A többi gyerektől el sem köszöntem, a kisebbeket nem akartam kitenni ennek, mert hátha mégse. Tudom, naiv voltam.

Viszont azt a szeretetet, amit az utolsó két hétben kaptam a diákoktól, egy életre magammal viszem.

Megemeltek lelkileg, és miközben nekik is fájt, egymást erősítettük, és kimaxoltuk ezt az időszakot. Volt olyan srác, aki eddig sosem, most viszont mindennap megölelt, amitől mindig könnyes lett a szemem. Minden pillanatban akadt egy kedves mondat, egy együttérző mosoly.

Csodálatos volt – a maga borzasztó fájdalmával együtt

Az utolsó napon, amikor épp pizzát sütöttünk nekik, az egyik srác odajött, hogy menjek fel a terembe, mert konfliktus van, és csak én tudom megoldani. Kicsit paprikásan mentem, hogy basszus, tényleg ezt kell csinálnom még az utolsó napomon? Természetesen szó sem volt összeveszésről, inkább összeesküvésről, jobban mondva: gyönyörű meglepetéssel vártak.

Ott ült az egész osztályom, szerettek volna elköszönni tőlem. Kaptam tőlük egy lufitacskót, ami Marci kutyámat szimbolizálta, egy pólót a közös képünkkel, aláírásokkal, és egy albumot, amiben mindenkiről van egy kiskori és egy mostani kép, valamint az elmúlt három évünk fotói.

Bőgtem. Mert jólesett. Mert szeretnek…

És hogyan tovább?

Néhányak meggyőződésével ellentétben nem lépek politikai pályára, köszönöm, az nem nekem való.

Bovier Gyuri barátommal összeraktunk egy szuper vállalati tréninget elfogadásról, határszabásról, segítésről, ez lesz az egyik nagy projekt. Elindítottam a TikTok-csatornámat, ahová tervezek edukációs, töris videókat is készíteni, segíteni tanulni, megérteni, eligazodni. Mellette pedig továbbra is előadok, képzek, írok, influenszerkedem, podcastot gyártok. A Jocó bácsi világa marad az, ami eddig is volt, a számomra fontos ügyeket ugyanúgy képviselem, de az egyik alappillér, a közoktatás napi gyakorlata testközelből értelemszerűen hiányzik majd belőle, mert valószínűleg nem veszek többé részt benne. Akkor sem, ha közben megszakad a szívem a gyerekekért és a kollégáimért, akiknek nincs más választásuk, mint az, hogy maradnak. Értük, róluk is írok majd természetesen.

Egyelőre képtelen lennék a tanításra, a lelkem még nem gyászolta el az elmúlt tíz évet, szóval nem magániskolába megyek, hanem pályaelhagyó vagyok, aki kívülről továbbra is azt teszi, amit eddig: küzd egy jobb, szabadabb oktatásért, a gyerekekért, a jövőért. Immár felszabadultabban, szabad gondolkodóként létezem tovább – és persze összetört szívű emberként, aki, bármi történjék, a lelkében örökké tanár marad.

VIA WMN