József Attila születésnapjára

Végtelenben porcikája kibicsaklott, csillagködben orcikája szertefoszlott, Göncölszekér bakján ülő árnyékával tovatűnő egyetlenem.

Ahol uralkodó a feledés, nincsen már ott nevetés

Hóvirág, ibolya, de még nem orgona, fagyos ablakon jégvirág otthona, tűztövis közepén tavaszi kacsintás, fészke egy rigónak napsugártapintás, füttye is jelzi már tél végét kismadaramnak. Ravasz, szeszélyes tavasz, nyárra felnövő kamasz, könnyelmű szerető, telet elfeledő, gyere már közelebb, fogd meg a kezemet. Mert ahol uralkodó a feledés, nincsen már ott nevetés, az emlékekben keresés annyi, mint életedből fele rész! Egyet balra, kettőt jobbra, most ne erre, hanem arra, nem a lábra inkább karra, öleld is, ha azt akarja.

Látod, feltettem mindkét kezem, megadva magam s eddigi életem neked, hogy mellettem legyen helyed, egybe írva nevem s neved veled. Előttem tegnapok, mögöttem holnapok és honlapok, fordított világban élek, ezért sem talállak téged. Meglásd, ahogy pirkad s hajnalodik, kiköt az álmatlan ladik a reggel zsibongó mólója mellett, és partra lép újra a kezdet. Szökdécselő tücsökpár versed rímkertjében majd megpihen, egy-két hangjegy betűn aztán felugranak táncra abban a zenében mit szavaiddal itt kottára vetettél nekünk. A dühödt kutyák meg ütötték, rúgták a tőlük különbeket, a szenvedőt s a szegény ebet, mindkettőt kik isten gyermekei ezért az Úr majd őket is veri azzal együtt, ki fejét és kulcsát elfordítva, mindezt csak szótlanul lesi.

Annyi az élet, szalmaláng hamuban lenyomat képed József Attila

Ez egy olyan kaptár, ahol sok a királynő, mint itt alant, de vannak ám herék is nem nagy kaland, bár kevés a dolgozó, nektárt felhalmozó, azért egy-kettő akad. Édesek vagytok, mint a méz, mások miatt meg megáll az ész, gyűjtsük hát akkor a mézet, egymáshoz hordva a szépet! Aki Attila születésnapi ünnepén pirkadatkor egy ilyen verset tesz fel, annak élete lehet, hogy nem fenékig tejfel, de lelke mosolygó, illatozó orgonavirág, melytől napsugárban fürdik most az egész világ. Zuhanórepülés, szakadék, vagy beléd estem fáj a testem földön ülve, elmerengve mit tettél velem, verselő szentem.

Nem reménykedtem soha semmiben, hiábavaló dolgok nem valók nekem, egyház szolgái a hívek kedviben járva hirdetik, engem elkerült hitem. Félek, hogy a lélek meg ezek a képek elégnek, ahogy a szépek még kicsi gyermeki lények kezei közt a vonalak kitérnek egymás elől, mert ez a rajz most itt égetve melegíthet mindent, ami tegnap még vacogott. A hajnal csókja gyöngyöző harmat akna helyett, virágmezőn kéjsikolya lenge fuvallat, hűsítő reggeli vágyözön.

Most a hold is úgy áll meg, hogy a csillagok kaptár kéglijében hancúroznak a dolgozók, királynők násza, zümmögő kórusa vágynak, csak a herék dűlnek lustán az ágynak, miközben mézkéjben fürödve egyesülünk. Egy lobbanás csak az égés, a tűz melegség meg a féltés, hogy meddig lesz ilyen világos és újból minden fényhiányos, teljes sötétség megint, ennyi az élet, szalmaláng hamuban lenyomat képed József Attila.