Jusson az ünnepből Horatiusnak is! – Csak egy kis kultúra, csak úgy!

Advent második vasárnapján talán nem pont egy „pogány” római költőről illik írni, na de egyrészt most van a (ha jól számolom) 2084. születésnapja, másrészt szegény hogyan lehetett volna keresztény, amikor Krisztus születése előtt 8 évvel halt meg?

A rómaiak hitét öröknek gondolta,

így aztán alá is becsülte „ércnél maradandóbbnak” remélt művének utóéletét: „Hírem hű unokák ajkain egyre nő,/ mindig frissen, amíg nagy Capitolium/ lépcsőjére a pap lép, meg a néma szűz.” (Kéretik időmértékes ritmusban mondani!)
A Capitolium lépcsőin a pap és a néma szűz helyett már régen turisták járnak, de Horatiust még mindig sokan idézik. Anélkül, hogy tudnának róla. Mert Horatius nem az a lánglelkű, lobogó költő-fajta, amit mi megszoktunk Vörösmartynál, Petőfinél, Adynál. Igaziból egy csomó nyárspolgári közhely is származik tőle, ám ezeket a közhelyeket ő mondta ki először!
Pl. az „arany középút” dícséretét (még a kifejezés is tőle származik): „Az ki bölcsen jár az arany középszer/ útján,…józanul él az.” De ő fogalmazta meg a „Mindig a szomszéd rétje zöldebb” igazságát is: „Dúsabb termést hoz mindig másoknak a földje,/ s nyája a szomszédnak mindig a jobb tejelő.”

Én nem is annyira a bölcsességeit, mint a bevallott emberi hibáit szeretem:

„Van pár közepes hiba bennem, amit elnézhetsz”. Pl. azt, hogy ijedtében már az első fegyvercsörrenésnél ellógott a híres philippi csatából. (Ez volt az, ahol a „találkozunk Philippinél” jegyében Brutusék seregei összecsaptak a későbbi Augustus császár és a később Kleopátrával együtt öngyilkossá lett Antonius csapataival.) Vagy azt, hogy versei szerint egy csomó nőbe szerelmes volt, ezért nem maradt ideje megnősülni sem. Radnóti fordításában olvashatjuk tőle a csapodár szerelmesek kibékülését. Horatius és Lydia először egymást hergelik új szeretőik kiválóságaival: az új nő, Chloé „fenséges szerető és dalosajkú is”, az új pasi, Calais bővében van a férfiúi képességeknek: „testem most vele ég egy szerelem tüzén.” Ám amikor Horatius megpendíti: „S mit szólnál, ha a régi láng/ fellobbanna ma?”, Lydia a hűtlenségét is megbocsátva a nyakába borul: „náladnál/ nád sem hajladozóbb, de nézd!/ Csak veled tudok én halni is, élni is immár.” Na ez az, ami tényleg „ércnél maradandóbb”.