Banánköztársaság
Kocsis Fidesz-frakcióvezető „nyelvi izmozása” Sztálin, Rákosi Ceaușescu, Lukašenko nyomában
„Kocsis Máté kijelentése – „275 nap, és felkenődnek a falra” – nem egyszerűen ízléstelen vagy bunkó. Ez a mondat a magyar közélet egyik legsötétebb példája arra, hogyan válik a politikai nyelv a fenyegetés és az emberi státusztól való megfosztás eszközévé. Ez a mondat nem Magyar Péternek és nem is az ellenzéknek szól. Ez Kocsis saját táborának szánt harci kiáltványa: egyfajta nyelvi izmozás, amellyel bizonyítani akarja, hogy benne is van elég szleng, nyers erő, fenyegetés és megfelelő mennyiségű kulturális lealjasodás ahhoz, hogy vezesse a törzset” – kezdte bejegyzését Gábor György filozófus közösségi oldalán.
„Nem üzenet, hanem tribalista hörgés:
„én vagyok az alfa, én kenem fel őket a falra”.
Ez az a pillanat, amikor a politikai kommunikáció áttér a kocsmai dominancia nyelvére:
„na mi van, köcsögök, látjátok, ki az úr itt? én vagyok a főnök, én kenem fel a falra, aki ugat.”
Ez nem politikai vita, hanem performatív erődemonstráció:
a hatalom gőgjének önfényező, intellektuálisan ijesztően üres gesztusa. Egy ilyen mondat nem az erő jele, hanem a gyávaságé. Aki valódi érvek helyett fenyeget, az nem vezet, hanem ver. A mondat grammatikája maga a hallgatólagos agresszió: passzív szerkezet, amelyben nincs aktív alany, csak történik „valami”. A brutalitás így válik elkerülhetetlen, sorsszerű aktussá.
Az alany – az ellenfél – nem cselekszik, hanem elkenődik: mint a ketchup, mint egy rovar, mint az emberi test, cafatokban. Itt már nincs politikai ellenfél, csak péppé váló anyag.
Ez nem a vita nyelve, hanem a börtönszleng, a verőlegénykultúra, a maffia és a diktatúra közös dialektusa: a hallgatásba taszítás és a politikai elrettentés eszköze. Ez a mondat a Fidesz ösztönalapú, belső használatú törzsi kézikönyve: így kell harapni, így kell morogni, így kell falhoz kenni, aki nem a mi kutyánk kölyke. (Zárójelben: vajon ez a hang belefér a gyermekvédelmi törvénybe?)
Ez a mondat nem elszólás,
illeszkedik a Fidesz régóta alkalmazott militarizált, erőszakos képi világába.
„Bedaráljuk őket”, „eltakarítjuk őket”, „csatát nyerünk”, „háborút vívunk”.
Ezek nem metaforák, hanem a politikai megsemmisítés nyelvezete. Ebben a nyelvben az ellenfél nem vitaképes másik, hanem „szemét”, „dudva”, „féreg”, amit „agyon kell taposni” – ahogy Sztálin fogalmazott. Rákosi szerint: „Eltakarítjuk őket, mint a szemetet.” Mintha csak Ceaușescu vagy Lukašenko szólna: „A tüntetőket a falhoz kell nyomni, mint a csótányokat.” „Az árulók a történelem falára kenődnek, nyom nélkül.”
Ez a nyelvi örökség
Kocsis pontosan illeszkedik ebbe. Nem botlott, hanem tudatosan választott retorikai örökséget. És ennek meg is van a nyelvi logikája: a „felkenés a falra” nemcsak brutális kép, hanem egy olyan metaforikus térkép része, amely az ellenfelet testi anyaggá, kenhető masszává redukálja. Nincs többé ember, csak eltávolítandó felület. Ez a beszéd a totális elutasítás, a megsemmisítés nyelve. A kognitív metaforaelmélet szerint (Lakoff–Johnson) gyakori, hogy politikai fogalmakat testi élményekkel fejezünk ki: „nyomást gyakorlunk”, „lesújtunk”, „bedarálunk”. De amikor ezek a metaforák nem politikai folyamatokra, hanem az ellenfél fizikai testére vonatkoznak – mint a „felkenés” –, akkor a beszéd megfosztja az ellenfelét emberi mivoltától. Ez nemcsak nyelvi gesztus, hanem társadalmi következményekkel járó kondicionálás.
És ki beszél így?
Nem egy névtelen kommentelő. Hanem a Fidesz frakcióvezetője, egy kormányzati erőtér súlyos figurája. Nem magánvéleményt mond, hanem intézményesített fenyegetést. A hatalom nevében beszél.
A mondatai normát teremtenek: a nyelv nemcsak kifejezi, hanem elő is állítja a valóságot. Itt most a valóság: az erőszak lehetősége. Ez a nyelv nemcsak megengedi, hanem munkaként tünteti fel a brutalitást.
Ezt láttuk már Vlagyimir Putyinnál is: fenyegető, nyíltan erőszakos nyelvezet, amely nem egyszerűen a hatalom eszköze, hanem maga a megfélemlítés gyakorlata.
És Kocsis pontosan ebből a forrásból merít. Nem mellékesen, hanem módszeresen. Csak tiszta forrásból: az autokraták nyelvéből.
Shakespeare legrettenetesebb hőse, Macbeth maga használja a „véres munka” kifejezést: a gyilkosságot erkölcsi kötelességként ábrázolja. Mint a sztálini kivégzések után készült belügyi jelentések, ahol „a szükséges munkát elvégeztük” – olvasható. Mint a KGB vagy a maffia világában: „work”, „dirty work”, „fare un lavoretto”, „un lavoro sporco”, „работа”, „Drecksarbeit”. Ez a legmocskosabb nyelvi manipuláció: a halált erkölcsi rendfenntartásként állítja be.
És eközben Budai Gyula,
a Fidesz gondolati nullpontja feljelenti Pankotai Lilit egy kijelentése miatt. Egy fiatal nőt, aki nem a hatalom pozíciójából beszél, hanem egy mikrofon mögül. Kocsis szavai ehhez képest intézményesített erőszak. És ezzel a mondattal Budai Gyula saját akciója is érvénytelenné vált: ha a frakcióvezető ilyen szavakkal operál, akkor egy civil nő mondatai maximum himnikus verssorok. Budai a rendszer tragikomikus udvari bolondja: miközben ő az erős mondat miatt háborog, a főnöke már falra ken embereket. Budai feljelentését maga Kocsis semlegesítette.
Képzeljük el, ha egy ellenzéki vezető mondaná: „Kocsis Máté 275 nap múlva felkenődik a falra.” Mi történne? Botrány, feljelentés, nyomozás, erkölcsi pánik. De ha a hatalom mondja, az stratégia. És üzenet. Nem is a politikai ellenfélnek. Hanem saját táborának. Ez a verőlegény-testbeszéd verbális változata. Az üzenet: itt nem az ész, hanem az erő számít.
Ez nem egyszerűen bunkóság, ez a bunkóság intézményesített diadala. És nemcsak erőszakos, hanem intellektuálisan és morálisan is abszolút kiürült. Aki így beszél, az nem közszolga, hanem önkéntes verőember, és így is akar hatni. A politikai beszéd demokratikus térből való kiűzését végzi el – egyetlen mondattal. Ez a mondat nemcsak a jelenről szól, hanem a jövőt is eltorzítja: ha ezt a nyelvet normalizáljuk, nem marad fal, ahová tükör kerülhetne. Csak kenődés. Cafatok. Vérfoltok.”
<< Olvassa cikkeinket a Facebookon, az Instagramon, a Linkedinen, és a Google hírei között is! >>>
Szerző
