Köztünk élnek… köztük élünk

Utazom a metrón, s mint oly gyakran, Pamacs kutyám, aki egy nagyra nőtt plüss játékkutyához hasonlít, ül a lábamnál. A feje fölött megjelenik egy frissen lakkozott, simogatásra kész női kéz. – Szabad? – hallom az udvarias, halk hangot.

A mellettem ülő nőre nézek…

Talán közelebb van a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez. A haja minden szála a helyén van az apró kontyban, nyaklánca és fülbevalói színben és hangulatban azonos dallamot idéznek a vékony, nyakába tekert finom halványlila selyemsállal.

– Persze – mondom. – Biztosan örül a kedvességnek. – Lehajol, és óvatosan megsimogatja a bozontos kutyafejet.
– Volt kutyája? – kérdem.
– Kutyám? az volt. De már nem fogadhatok örökbe, mert elmúltam hatvan, s a törvény csak addig engedi… pedig talán néhány öreg kutyának is jobb lenne velem, s én sem lennék egyedül. – Hétköznap délelőtt van, mégis arra gondolok, a nyugdíjas hölgy visszafogott tip-top öltözékében akár az Operába is mehetne, ha a jegy árát ki tudná fizetni.
– Ebédért megyek. Persze csak magamnak. Nem főzök. Így pár szót beszélgethetek a pincérrel, a szakáccsal, amíg megkapom az ételt.
– Sokat van egyedül? – csúszik ki a számon.
– Sokat? Más a fizikai és más a szellemi egyedüllét. Otthon mindig szól a zene… akkor már nem vagyok egyedül. De a férjem rég halott és gyerekünk nem volt… A barátok, ahogy múlnak az évek, mennek el. A munkahelyem, ahol valaha ügyvéd voltam – kis csönd -, már rég nem létezik.
– De a tudására esetleg máshol még szükség lehet – vélem én.

Rám mosolyog, szép keze Pamacs fején..

– Nincs naprakész jogtáram. Azért fizetni kell…
A hölgyre gondolok, hogy utazhattam volna még tovább a kedvéért, hogy még egy kicsit ne legyen magányos. De a rutin! Amikor a szokásos megállóba értem, leszállított. Gyors lépteimet Pamacs állítja meg. Leül. Mellette guggol egy nő. Talán negyven múlt. Hozzáértően, kényeztetően simogatja.
– Nem baj? Úgy szeretnék egy kutyát. De nem lehet! – hadarja.
– Nem lehet kutyája? Hiszen fiatal! – csúszik ki a számon.
– S ha beteg lesz? Az állatorvos, a gyógyszer horribilis összeg! Nekem alig van bevételem… ha nem tudom biztonságban… hogy élhetne velem? Ha jól tudom, csak egy felülvizsgálat s még nincs kezelés. No az éves kötelező oltás is tízezrek… s én – hadarja mintegy újra meg újra saját meggyőzésére is – …nem szereztem meg a diplomám, elvégeztem az egyetemet, de anya beteg lett, s aztán szaladtak a hónapok, már nem egyetemista voltam, hanem egyszer ételkihordó, máskor takarítást vállaltam.

Néhány feledhetetlen simogatás Pamacsnak…

– …most Lyonban élek, onnan támogatom anyut… takarítok. Sose lettem volna jó ügyvéd – győzi meg magát újra s újra – Jó lenne egy kutyakozmetikát nyitni… – keze úgy jár Pamacson, hogy minden kutya csak irigykedhet – …de nincs egymillióm… neveti el magát a képtelen gondolaton – pedig legalább annyi a képzés…no és üzlethelyiség… berendezés… kezdhetek még új életet? – néz rám kérdőn. – Azt mindig lehet … – gondolom – persze az álmokhoz gyakran tőke is kell.
Aztán virágokról és zenéről beszélgetünk, mintha évek óta ismernénk egymást. Felelevenítem emlékeim Lyonról… s mielőtt mennék tovább – papírt vesz elő s ceruzát, felírjuk egymás e-mail címét.
– Ha újra hazajövök, újra beszélgethetünk még? – kérdi.

Napokkal később a kerületi szakorvosi rendelőbe megyek…

Rosszul mozdultam a kezemmel s most fizikoterápiás kezeléssel segítenek. Jó szervezés. Zs., a szakképzett fizikoterápiás szakápoló keresztnevemen szólít – mint mindenki mást -, ha belépek. Megkérdi, hogy vagyok. Úgy érzem, tényleg érdekli. Leül mellém, s mint mindig, mosolyog, egész lénye jókedvet, bizalmat áraszt, miközben keze magabiztosan mozog, gyógyít, ápol. Aztán elindít egy lézeres kezelést, a gép szófogadó és Zs. 10 percre magunkra hagy. 10-12 barátságos fülkében ül, fekszik, áll fiatalabb-idősebb férfi vagy nő, s várja Zs. vagy kolléganője hozzáértő intézkedését. Hallom Zs. hangját. A szomszédban egy idős hölggyel ételrecepteket beszél meg, amíg beállít egy gépi masszázskezelést. Aztán egy másik idős úr megköszöni a múltkori ajánlatát, igen, köszöni, most jól aludt. Mire visszaér hozzám, már tudom, nemcsak a kezemnek, a lelkemnek is hiányozni fog vidám lénye a tíz előírt alkalom után. Nem csak az én kezem s lelkem lesz vidámabb tőle.

Sietek haza…

Előttem az árkádos utcán egy jó alakú nő megy. Határozott, magabiztos léptei lelassulnak, ahogy eléri, az árkádos szakaszt. Most veszem észre a botot a kezében. Ügyesen megkerüli az árkádot, s kint a szabad járdán megy tovább. Szép tavaszi nap van. Az autók a járda elejére teszik orrukat, hosszabbat vagy rövidebbet, melyiknek milyen van. Az egyik olyan hosszú orrot hord, hogy belóg egészen az árkád oszlopáig. A hölgy odaér, s nem egészen értem mi történik. Megáll az autó előtt, az oszlop előtt, s nem megy tovább. Miért nem megy be az oszlopok alá? Áll, topog, toporog, megfogja az oszlopot. Hátrább lép, tapogatja az autót. Közelebb érek, s látom, hogy fehér a botja.
– Segíthetek?
– Ez ugye a Gyöngyvirág utca? – kérdi.
– Igen – biztatom.
– Még egy sarkot kéne mennem, onnan már ismerem – mondja – de itt…
– Árkádok és autók – magyarázom, s már nyújtom is a karom, s kerülünk – a sarokra érve megköszöni. Innen már tudom. Egy sarok, s kint vagyok a nagy Nádvirág sugárúton.
– Igen – s kicsúszik belőlem a kérdés – de nem látja a lámpát, nincs hangjelzés, honnan tudja, mikor mehet át a nagyforgalmú kereszteződésben?
– Ha velem párhuzamosan jön autó, akkor keresztbe biztosan nem, s átmehetek.
Kecses alakja magabiztosan megy tovább. Ennyi? Ennyire bízik abban, hogy mi többiek vigyázunk rá…. rá is.

Este van, az utca megvilágítása barátságos….

Ez nem is igazi utca, inkább tér, nincs autóközlekedés, helyükön zöld bokrok vagy virágok mosolyognak ránk, s a középen húzódó kertek mellett padok idézik a beszélgetés, az együttlét lehetőségét. Sietősen megyünk. Nézd – hallom -, ilyenkor is dolgoznak a kertészek? – s valóban, az egyik bokor alól kilóg egy talán négykézlábon álló férfi két cipője. A bokor mozog.
– Talán éppen ültet – szól valaki mellettem, és sietősen megy ő is tovább.
Szombat este? Egyedül? – tiltakozom magamban, s már mozdulok is a bokros rész felé. Két farmeres lány, az egyiknek zöld, a másiknak kicsit kék a haja, gyorsabbak nálam. Látom, ahogy egy tipp-topp sportruhás idős férfit segítenek ki a bokor alól. Gondosan leültetik a padra.
– Nincs már baj – mosolyog rájuk az idős férfi – kicsit megszédültem. De most még üldögélek egy kicsit, aztán hazamegyek…

<< Olvassa cikkeinket a Facebookon, az Instagramon, a Linkedinen, a Truth-on és a Google hírei között is! >>

Bruck András: ahogy véget érsz....