1956: Hihetetlen jelenet, ami beleégett közös emlékezetünkbe — Lapzsemle

Idén október 23-án Bibó István gondolatait ajánlottuk  a heti lapzsemlében, velünk együtt emlékezni kívánó olvasóknak. Másfél héttel később, a november 4-i szovjet támadás és az utána következő események kapcsán ismét őt, ezúttal Bibó hőstettét idézzük fel.

Bibó fogságban

Mivel Bibó soha nem kötött alkut a Kádár-rendszerrel, bármi, amit ő írt, vagy róla írtak, csak szamizdatban terjedhetett az országban. Az itt következő szöveget, amelyben a megtorlás éveiben Szabó Zoltán méltatta Bibó Istvánt, a nyolcvanas évek elején becsempészett könyvből vesszük át a Városi Kurír oldalán.
„Az alábbi szöveg Bibó István fogsága idején született” — olvasható a kötet elején Szabó Zoltán jegyzete. (A fogságról részleteket itt olvashat:
„Nagy Imre kivégzése után döbbentek rá, hogy itt akár halálos ítélet is lehet – miért ne?…”) — „A szöveg Bibó válogatott történeti és politikai tanulmányainak első gyűjteményes kiadásához (Harmadik út, London, 1960.) szolgált bevezetőnek. Bibó később amiképpen a kötetben közzétett saját tanulmányait, ezt a bevezetőt is korrigálta sajtóhibák kiküszöbölésére és adatok kiegészítésére szorítkozva. A hitelesített szöveg először a Magyar Füzetek 4. (Bibó István) kötetében jelent meg.”

Bibó, a legtürelmesebb magyar

Jöjjön egy részlet Szabó Zoltán Bibóról szóló bevezetőjéből, amelynek címe: AZ EMELKEDŐ EMBER

„Ez a könyv egy fogoly gondolkodó írásait szabadítja ki könyvtárak folyóirattermeinek celláiból. Amikor Bibó István tanulmányainak javát és zömét az olvasó elé bocsátom, zavart megilletődés fog el: bénul az értelem, ha olyasvalakivel „száguld az Illés szekere”, akinek közelében élt. Egy nemzet nagyjai vagy gondolkodók, akik értelmükkel, vagy hősök, akik életükkel szolgálnak; Bibó mind a kettővel. Az, aki a köztársaság nehéz éveiben közzétett korai tanulmányaiba belemélyed, aggodalmasan tárgyilagos, józanul mérlegelő, higgadtan argumentáló gondolkodóval ismerkedik meg: ő a legtürelmesebb magyar. S ezt a hűvös logikával érvelő embert veti egy vasárnap hajnala a magyar történelem legendáriumába a magatartás hősei mellé, a klasszikus példatárak nagy jellemeinek szomszédságába. A történelmi pillanat magasizzáson élő, javakorabeli embert éget itt rettentő véglegességgel a nemzeti emlékezetbe:”

Partizán? Vagy inkább tanár? 1956. november 4., Országház

„A naptár novembert s vasárnapot jelez; az elsőt Halottak Napja után. Az ágyúszó a város peremén elözönlést dörög, a fehér zászló a parlament kapuján kapitulációt hirdet. Az ország néptelen házába behatoló szovjet-katonák a szőnyeges folyosón fegyverest hiába keresnek: a vak is látja, hogy az épületet nem védi senki. Már inkább kíváncsiság, mintsem gyanakvás rúgatja be velük a nehéz tölgyfaajtókat. Az egyik teremben mégis találnak valakit, egy civilt. A magos, hajlotthátú, borotválatlan férfiú egy írógép előtt ül. Ír. Mivel tanárra s nem partizánra emlékeztet, nem bántják. Célpont híján a megszállók turistaösztöne támad fel a katonákban: nézegetni kezdik a termek falfestményeit. Ezek a századvég teátrális realizmusával ábrázolnak lélekemelő történelmi jeleneteket. Rókamálas, zsinóros díszruhákba öltözött, ápolt szakállú férfiak csoportosulnak rajtuk, a nemzet nagyjai, feltehetően szabadságjogok kihirdetésére, ünnepélyesen. „Kharaso” — bólintanak rá a képek mondanivalójára a katonák.
A kopott ruhájú, korántsem ünnepélyes külsejű férfiú pedig kopogtatja az írógépen, számukra semmitmondó nyelvén, a maga mondanivalóját.”

Bibó államminiszter a helyén

[NYILATKOZAT, 1956. NOVEMBER 4.]

„Magyarok!
Nagy Imre miniszterelnök a ma hajnali szovjet támadáskor a szovjet követségre ment a tárgyalások folytatására, és onnan visszatérni már nem tudott. A reggel összehívott minisztertanácson a Parlament épületében tartózkodó Tildy Zoltánon kívül már csak B. Szabó István és Bibó István államminiszter tudott megérkezni. Mikor a Parlamentet a szovjet csapatok körülfogták, Tildy államminiszter a vérontás elkerülése végett megállapodást kötött velük, mely szerint ők megszállják az épületet, a benne levő polgári személyek pedig szabadon távozhatnak. Ő, a megállapodáshoz tartva magát, eltávozott. Az országgyűlés épületében egyedül alulírott Bibó István államminiszter maradtam, mint az egyedüli törvényes magyar kormány egyedüli képviselője.
Ebben a helyzetben a következőket nyilatkozom:
Magyarországnak nincs szándékában szovjetellenes politikát folytatni, sőt teljes mértékben benne akar élni a kelet-európai népek ama közösségében, kik életüket a szabadság, igazságosság és kizsákmányolásmentes társadalom jegyében akarják berendezni. A világ színe előtt visszautasítom azt a rágalmat is, mintha a dicsőséges magyar forradalmat fasiszta vagy antiszemita kilengések szennyezték volna be; a harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és különböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult.
A néhány napig napirenden volt utcai igazságtételeket, valamint ókonzervatív politikai erőknek minden fegyveres erőszak nélkül való jelentkezését az éppen megalakult kormány rövid úton megszüntethette volna; az az állítás, hogy evégből óriási idegen hadsereget kell az országba behívni, komolytalan és cinikus. Éppen ellenkezőleg, e hadsereg jelenléte a nyugtalanság és a zavargások legfőbb forrása.
A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen – kivéve azokat, melyek Budapest közellátását és közműveit érintenék. Fegyveres ellenállásra parancsot adni nincs módomban: egy napja kapcsolódtam be a kormány munkájába, a katonai helyzetről tájékoztatva nem vagyok, felelőtlenség volna tehát tőlem a magyar ifjúság drága vérével rendelkezni. Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét.
Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében.
Megállapítom egyúttal, hogy Magyarország egyetlen törvényes külföldi képviselője és külképviseleteinek törvényes feje Kéthly Anna államminiszter.
Isten óvja Magyarországot!”

„Ezt a fogalmazványt keltezéssel látja el: „Budapest, 1956. november negyedikén”, majd teljes névaláírásával hitelesíti: „Bibó István államminiszter”. Másolatokat is maga készített róla. Közben újabb és újabb orosz katonák tévedtek be, bámészkodtak, kimentek.”

Kimenni sem volt veszélytelen

„Két nap múlva a miniszter a maga helyzetét már egy csöppet nevetségesnek találta. Helyben maradásának sem volt értelme többé. A szovjet katonaság ostromgyűrűje mögé aligha várhatta forradalmi bizottságok szóvivőit, a tanácsok küldötteit. (Az Országházban töltött napokról, a szovjet katonákkal kapcsolatos tapasztalatairól részletek itt: „A demokrata nem fél, de gyomorpanaszai lehetnek — Bibó bátorsága”) Az országházban nem volt több tennivalója: a nyilatkozat példányait zsebrevágta, kiment. Gyalogszerrel elment Nagy-Britannia és az Egyesült Államok követségére, valamint a francia kultúrattaséhoz. Amikor ajtót nyitottak neki, általában bemutatkozott: „Bibó István államminiszter vagyok” — mondotta, és kissé elcsodálkozott, amikor első szóra elhitték, hogy az, aki. A követségeken átadta nyilatkozatának egy-egy példányát, s arra kérte a diplomatákat, hogy juttassák el kormányaikhoz.”

Ezért kapott súlyos börtönbüntetést

„A nyilatkozat kikézbesítését kilenc óra tájban fejezte be. Ekkor hazaindult. Lakása félóra járás, a Duna túlsó partján, a Rózsadomb tetején. A hídfőkön az oroszok már megkettőzték a tankjaikat, mivel a magános harckocsikat a szabadságharcosok még megtámadták. A magára gondatlan magános férfiú bántatlanul kelt át a Margit hídon, egy szomszéd rokonához tért be. Innen telefonált haza és ismerőseinek. Kérte, hogy a fiatalabb barátai, mihelyt a helyzet megengedi, keressék fel. Ideiglenes szállásán tovább gépelte, másolta a nyilatkozat szövegét, s másnap azzal a kéréssel adta tovább, hogy fordítsák le angolra, franciára, s a fordításokból adjanak példányokat a külföldi újságíróknak, míg a magyar példányokat juttassák el befolyásos emberekhez. Írókhoz, politikusokhoz, egyetemi hallgatókhoz, munkástanácsok tagjaihoz.
Arra a kérdésre, hogy falragaszon közzétegyék-e a nyilatkozatot, Bibó határozott nemmel válaszolt: tucatjával jelentek meg akkor pontozatok és kiáltványok a házfalakon: ezeket nem akarta szaporítani. Másnap, mivel a lakásán nem keresték, hazatért, s kiáltványa később mégiscsak felkerült a főváros falaira. „Amikor a szovjet csapatok már szerte a városban megakadályozták a lakosság csoportosulásait — írta egy szemtanú később — , százakra menő tömeg hullámzott a Bartók Béla úton egy falragasz előtt. A Műegyetem egyik hallgatója hangosan olvasta a kiragasztott röpcédula szövegét, a kormány parlamenti hivatalában egyedül helyén maradt képviselőjének a nyilatkozatát.”
Ezzel a nyilatkozattal került Bibó István a magyar történelem ama nagyjai közé, akik egész lényükkel álltak helyt népük tudatos szándékaiért és ösztönös kívánságaiért.”

Pesti lányok 1956-ban. November 16-ig még megnézheti

Az évfordulóhoz kapcsolódó ajánlat: még egy héten át Budapest szívében látható egy különleges kiállítás.
A válogatás és a jegyzetek Pető Andrea, Eörsi László és Rainer M. János történészek szakértelmét dicsérik. Az enbudapestem.hu portál Kult rovatában kiváló íróink glosszái is olvashatók a pesti nők hősiességével, emlékezetével kapcsolatban.
A kiállításon a fő helyen két mártír özvegyei, Maléter Pálné Gyenes Judith, és Halda Aliz portréi találhatók. Körbesétálva olyan kiválóságokkal is találkozhatunk, mint Káldor Vera, Kéthly Anna, Rajk Júlia, Szeles Erika, Potoczky Mária, Fenyvesi Mária, Szántó Piroska. Külön megemlékeznek a kiállítók Tóth ILona tragikus sorsáról.

Wittner, 56 megosztó „nagyasszonya”

A szabadtéri kiállításon különösebb kommentár nélkül megtekinthető Wittner Mária portréja is, gondoljon róla mindenki, amit akar.
Részletesebben és keményebben foglalkozik Wittnerrel Tódor János a Népszava Szép Szó mellékletében megjelent cikkében, (Pillanat szülte hősök és hazug percemberek) amelyben Eörsi László történész „Pesti lányok, 1956” című könyvét (Noran libro, 2019.) ajánlja figyelmünkbe. Tódor pedig idézett cikkében így ír Wittnerről:

„Természetesen a legismertebb, politikai karriert is befutott 56-os celeb, Wittner Mária is kiemelt terjedelmet kap a könyvben. Eörsi vele kapcsolatban sem foglal feketén-fehéren állást, nem ítélkezik, kizárólag a tényeket szedi időrendi sorrendbe. Ezek viszont, finoman szólva egy meglehetősen ellentmondásos személyiség képét vetítik az olvasó elé. Korántsem Wittner 56-os szabadságharcos múltja, a forradalomban való részvételének momentumai a problematikusak, ezeket nem csak életfogytiglanira változtatott halálos ítélete – amiből 14 évet töltött le –, hitelesítik, hanem a dokumentumok is. A deformációt, mint sokak esetében, a nagypolitikába való bemerítkezés okozta. Wittner Máriából a jelenlegi kormánypárt 2006-ban listás országgyűlési képviselőt, a haza 56-os nagyasszonyát kreálta, és az ebből, a képességeit és mentális teherbírását észrevehetően meghaladó szerepből fakadó megszólalásai sokakat megbotránkoztattak. Néhányat idéz is a szerző a hazai szélsőjobbos politikusokkal, a Magyar Gárdával kokettáló képviselő asszony furcsa kifakadásaiból. Ilyen volt például, amikor erkölcsi hullaként, szocialista köntösbe bújt hóhérokként minősítette az ellenzéket. Az öntudatlan betegként fekvő egykori miniszterelnököt gyalázó mondatainak színvonalát pedig aligha kell minősíteni: „…Horn Gyula hóhér volt (…) a javából. És most pontosan miniszterelnökünknek a jóvoltából, az Önök és az én adómból és mindenki adójából, de emberségből, már három éve ott kezelik, ott vergődik a Honvéd Kórházban, mert képtelen meghalni.” Szomorú belegondolni, hogy miféle torz indulatok munkálhattak ebben a halálsort megjárt, buzgó katolikus, idős asszonyban, hogy képes volt magatehetetlen embertársa halálát sürgetni.”