Lendvai Ildikó búcsúja Mandur Lászlótól

Meghalt Mandur László, egykori szocialista képviselő, az országgyűlés volt alelnöke, budapesti pártelnök. Visszavonulása után pedig kiváló fotóművész, akinek kiállításai bejárták a világot.

Meghalt a szobatársam

Mások persze nem így ismerik, hanem mint Mandur Lászlót, egykori szocialista képviselőt, az országgyűlés alelnökét, budapesti pártelnököt. Illetve még többen ismerik mint kiváló fotóművészt, akinek kiállításai bejárták a világot. Mert azon ritka politikusok közé tartozott, aki nem csak politikus volt. Talán ők az igaziak, mert sokféle tehetséggel megáldva, sokféle módon ismerik az embereket, és akarnak segíteni rajtuk.
Róla vehettem példát, amikor hosszú parlamenti évek után új életet kezdtem. Mert ő az országgyűlést és a hivatásos politikát elhagyva nem gubbasztott sértődötten, nem nyalogatta (legfeljebb titokban) nyilván meglévő sebeit, egyszerűen csak egy másik képességét vette elő, azt is mesterfokon.
Iszonyú igazságtalanság, hogy a súlyos betegség, amely most 62 évesen elvitte, utolsó éveiben részben a látásától is megfosztotta. Egy olyan embert, aki képekben élte át a világot. Ma is dühös vagyok miatta a sorsra.

Csodás szobatárs volt

Szobatársak voltunk a képviselői irodaházban. Csodás szobatárs volt, (én kevésbé), türelmes, alkalmazkodó, jó humorú. Nem lehetett olyan kritikus helyzet, amelyben ne lett volna egy vigasztaló vicce, anekdotája. Mit egy, legalább öt! A legfeszültebb pillanatokat is közös röhögésbe, gyakran akasztófahumorba, öniróniába tudta oldani.
Olykor titokban kapott le, nem feltétlenül legelőnyösebb, de szerinte legjellemzőbb pillanataimban. Egy ilyen fotójához írtam pár éve az alábbiakat. Ezzel emlékszem rá. Isten veled, szobatárs!
„Így jár az ember, ha a parlamenti irodaházban a szobatársa egy fotóművész volt: Mandur László. Na persze mint minden művész, érzéketlen az élet apró dolgai iránt. Mert pl. eszébe sem jutott szólni, hogy vegyem le a szemüvegem, fésülködjem meg, menjek ki sminkelni, és rendezzem el a fél kiló salátajellegű papírt az ölemben, mert sztárfotó készül. De megbocsátok neki, mert isteni szobatárs volt, remek humorral és angyali türelemmel. Szó nélkül tűrte az irodánkban az állandó cirkuszt, hangzavart, vihogást, vitákat, a csevejekkel tarkított hangos diktálást Teri kolléganőmnek, jövést-menést, odatelepedő gyakornokokat, odatelepedő Kunhalmi Ágit (aki -a kép az előző ciklusban készült- akkor még nem volt képviselő), a mindenhonnan ledőlő irathalmokat, plusz tollai állandó lopkodását. Már egyikünk sincs ott, és Mandur Lászlóból közben világszerte ismert fotóművész lett, folyton valamelyik távoli földrészen nyitják meg kiállítását. Köszönet, Laci!”