Banánköztársaság
Tán Ludas Matyi vert meg engem: háromszorosan nem vagyok magyar…
Egy időben, régen, magától értetődőnek véltem, hogy magyar vagyok. Nem szégyelltem, bár lett volna rá ok, nem kevés; nem büszkélkedtem vele, bár arra is találhattam volna valamit: ha meggondolom, leginkább olyasmit, amit ma a hatalom szégyellni rendel, gúnyolódik rajta.
A térd mint gerinc
A telex. hu:
Bencsik Gábor eltüntetett, Szoboszlai kapcsán született posztjáról szólván – senki vagy, ha még nem írtál valami szépet róla – vette magának a bátorságot, és magát Kegyelmes Urunkat, Nagyságos Keresztapánkat, Orbán Viktort idézte magyarság és térdelés kapcsán :
Ennek alapján elgondolkodtam: megvert engem a Sors, a Jóisten vagy a Sátán, esetleg mindegyik, háromszorosan is. Vagy, ha volt valami szerencsém a szerencsétlenségemben, Ludas Matyi…
Egy időben, régen, magától értetődőnek véltem, hogy magyar vagyok
Nem szégyelltem, bár lett volna rá ok, nem kevés; nem büszkélkedtem vele, bár arra is találhattam volna valamit: ha meggondolom, leginkább olyasmit, amit ma a hatalom szégyellni rendel, gúnyolódik rajta.
Ami a szerelmet illeti: tán sosem lettem volna szerelmes, legalábbis olyan lányba/asszonyba nem, ha reménybeli páromnak eszébe jutott volna, hogy le kellene térdelnem előtte… Na, nem olyan nagy dolog a letérdelés, a minap Szoboszlai is megtette, de azért mégis… Az ember fél: néhányan esetleg azt hiszik, az élet legfontosabb pillantaiban is hülyéskedésen, majomkodáson jár az eszem…
Az én hazámban
Ami a Jóistent illeti: bevallom, néha azt hittem, találkoztam vele. Kisgyerekkoromban, és leginkább rémálmaimban. Felnőttem már, maradék fogaimban szaporodik az idegen anyag, és azt hiszem, megvagyok nélküle/nélkülük. Ha vigasz kellene, hát azzal vigasztalom magam: ha van Jóisten, biztosan egészen más, mint amilyennek az emberek képzelik: semmiképp sem úgy ítél; s nem is követeli meg azt sem, hogy minden nap imádjuk,letérdeljünk előtte… Aligha hasonlít a kb. 4000 „létező” bármelyikére is.
Aztán van még a haza.
Nekem Balassi, Kölcsey, Vörösmarty jut eszembe róla – másokkal együtt. Aztán persze Petőfi: „haza csak ott van, hol jog is van”… Nálunk manapság, úgy 13 éve úgy tűnik, hogy egyetlen embernek van joga: Orbán Viktor szabja meg a többiek kötelességeit…
Az én hazámban megkülönböztetett hely illeti meg Radnótit, Szerb Antalt és másokat – az embertelen halálban névtelen társaikat is. Az én hazámban nem fordulhatna elő, hogy a hatalom zéró toleranciát hazudjon az emberek szemébe vihogva, és minden ünnepen kéjelegve tüntessen ki cégéres rasszistákat – kedvenceit…
Az én hazámban sok minden nem történhetne meg, ami ma mindennapos. Legalábbis nem büntetlenül. Nem lehetne például beteg gyerekeket kiakolbólítani a számukra, EU-s pénzből fölhúzott épületből; nem lehetne az emberek tájékoztatása, megkérdezése(!) nélkül akkugyárak sokaságát idehozni stb. Nem hazudhatnának bele az emberek arcába, mindenhonnan. Nem helyezhetne ki a hatalom uszító, hazug plakátokat.
Folytathatnám, de minek: az én hazámban a parancsuralmi rendszernek sem lehetne álcája a “parlament” által elfogadott ilyen-olyan “veszélyhelyzet”.
Háromszorosan is hazátlan lettem!
Ez a hatalom ne dumáljon hazáról: raboljanak, amit tudnak, amit még lehet, de hallgassanak. Már rég megértettem: ennek a hazának nem vagyok polgára. Eszemben sincs, nem is volt tehát, hogy letérdeljek előtte. Akkor sem, amikor a maga szerencsétlenségében, gyalázatában mégis hazámnak tartottam. És nem is “kért” ilyesmit tőlem soha…
Háromszorosan is “hazátlan” lettem: legalább 13 éve. Orbán Viktor és társai „hazája” nekem nem hazám – legalábbis nem hallottam tőle egyetlen tisztességes szót sem.
(Illusztráció: Cseri László)
Szerző
