Kerítésen innen
Meghalt Zsuzsa, akit Belváros-Lipótváros Önkormányzata annak ellenére tett utcára, hogy kifizették volna a tartozását – Legyen könnyű neki a föld!
Legyen bennünk annyi, hogy legalább ebben a pillanatban megfogadjuk: azért fogunk dolgozni, hogy Zsuzsának ne legyenek sorstársai, hogy senki ne kerüljön az utcára, egyetlen ember élete se rövidüljön meg azért, mert a közösségünk magára hagyja! – kérte Jámbor András közösségi oldalán miután tudatta a szomorú hírt, hogy 130 nappal kilakoltatása után meghalt a 67 éves franciatanár.
Legyen bennünk annyi, hogy legalább ebben a pillanatban megfogadjuk: azért fogunk dolgozni, hogy Zsuzsának ne legyenek sorstársai, hogy senki ne kerüljön az utcára, egyetlen ember élete se rövidüljön meg azért, mert a közösségünk magára hagyja! – kérte Jámbor András közösségi oldalán miután tudatta a szomorú hírt, hogy 130 nappal kilakoltatása után meghalt a 67 éves franciatanár.
300.000 forint, amit nem fizethettek ki a civilek
Az aktivisták elszántsága és három országgyűlési képviselő tiltakozása sem volt elegendő ahhoz, hogy Zsuzsa ne kerüljön utcára. A 67 éves nőt a Belváros-Lipótváros Önkormányzat a mai napon kilakoltatta otthonából
adtuk hírül októberben.
- „300 ezer forintért rakták az utcára, annak ellenére, hogy civil szervezetek egyösszegben kifizették volna a tartozását.
- 300 ezer forintért, miközben az V. kerület jegyzője korábban ennek a tartozásnak a többszörösét halmozta fel a saját kerülete, és a XII. kerület felé is.
- 300 ezer forintért, miközben a végrehajtói maffia korrupt vezetője, Schadl György alig pár utcával arrébb négyzetméterenként keresett ennyit azokon az ingatlanokon, amelyeket az V. kerület eladott neki.
- 300 ezer forintért rakták az utcára. Azt beszélik, az egyik végrehajtónak kellett a lakás…” – sorolta Jámbor.
Dr. Kovács Zsuzsa
„Zsuzsa doktor volt, franciatanár, aki még a 2000-es években is írt tanulmányokat középkori kódexekről.
A sajtóban rágalmazták azzal, hogy a szomszédok nehezen viselték, nem lehetett vele együtt élni. Hazugság! A ház lakói, akikkel beszéltünk, nemhogy nem panaszkodtak rá, hanem szerették Zsuzsát.
Nem tudom mennyit élhetett volna még, ha nem folytatnak le ellene egy brutális és igazságtalan eljárást. Ha nem próbálták volna lejáratni személyében az olyan cikkek, mint amilyet például a Hír TV közölt róla a kilakoltatása után. Ha már valódi tájékoztatást nem várhatunk tőlük, legalább annyi lenne a Hír TV-ben, hogy most, a halála után, bocsánatot kérnek Zsuzsától.
Bárcsak lenne annyi a magyar államban és az önkormányzatokban, hogy a bajbajutottakat megsegítik, ahelyett, hogy utcára rakják őket! Bárcsak lenne annyi a magyar társadalomban, hogy kiköveteli a bajbajutottak védelmét!
Legyen bennünk annyi, hogy legalább ebben a pillanatban megfogadjuk: azért fogunk dolgozni, hogy Zsuzsának ne legyenek sorstársai, hogy senki ne kerüljön az utcára, egyetlen ember élete se rövidüljön meg azért, mert a közösségünk magára hagyja!”
A Város Mindenkié nekrológja
„Nem lehet egy emberi életet néhány bekezdésben befogni, a következő sorok sem Zsuzsáról általában, csak Zsuzsa velünk közös történetéről szólnak, arra keresve a választ, hogy mi mit vihetünk magunkkal ennek az apró nőnek az emlékéből.
Abban a házban, ahonnan kilakoltatták, ő tanította a szomszéd srácot franciára.
Korábban évekig élt és tanított Franciaországban, irodalomtudományból doktorált, verseket is írt, és az ő kutatásai alapozták meg mindazt, amit ma a szakértők a Tihanyi és a Kazinczy kódexekről tudnak. (…) A kilakoltatása után közösen írtunk egy beszédet, amelyben Zsuzsa
„a politikai színjátékok, népünnepélyek helyett valós törődést és odafigyelést” követelt a kerületben lakó polgárok részére.
Arról beszélt, hogy az önkormányzatnak egy mindenki számára megközelíthető intézménynek kell lennie, amelyet a kerületi lakosok tényleg fel mernek keresni az ügyeikkel, mert
„most egy üresen kongó épület, ami tartalmában is kiüresedett.”
Nem csak a hatalomtól kérte számon, hogy tisztelettel és emberséggel forduljon a polgárai felé, tőlünk sem tűrte, ha türelmetlen vagy előíró hangon szóltunk hozzá. (…) Zsuzsa elvesztése újra rámutatott arra, hogy egyéni jó cselekedetekkel, segítő munkával nem lehet érdemben változtatni a fennálló társadalmi-politikai rend kárvallottjainak helyzetén, ha a hatalmon lévők részéről hiányzik az egyenes igyekezet.
Nem egyszerűen arról van szó, hogy Zsuzsa esetében ez az igyekezet elmaradt – itt már az is sokat számított volna, ha az önkormányzat kevésbé igyekezik azon, hogy hajléktalanná tegye őt.
Nap mint nap tapasztaljuk, hogy milyen kegyetlen és egészségromboló az a nélkülözés, amelyben embertársainknak élnie kell. A szegénységben élők elhanyagolása mindennapos és rendszerszintű jelenség. Most Zsuzsát gyászoljuk, aki sokkal több volt, mint amit a mi közös történetünk meg tud belőle mutatni….”
Szerző
